[2016. március]
MARKÓ BÉLA: REKVIEM EGY MACSKÁÉRT.
POZSONY, KALLIGRAM KIADÓ, 2015.
Markó Béla költészetétől nem áll távol az esszé műfaja. Költői világa, írásmódja magában hordozza a vers szabályain és határain túllépő kísérletek létrejöttét is. Reflexivitás és önreflexivitás, elmélkedés és elméletkeresés az életmű korai szakaszától jellemzőek voltak Markóra. Ennek tanúbizonysága az Olvassuk együtt című, 1989-ben megjelent kötet, amely az iskolai tananyagként szolgáló korábbi írások jó értelemben vett didaxisára alapozott, vagyis arra a gondolatra, hogy világosan, közérthetően megfogalmazhatók elvont esztétikai jelenségek is. Tíz év múlva, 1999-ben jelent meg Az erdélyi macska című esszékötet, amely már a politikai pálya vetületeit is tartalmazza, és 2012-ben egy hasonló válogatás, A vörös kaptár címmel. Ugyanakkor az esszéírói munkásság körébe sorolhatók az interjúkötetek is (Ágoston Hugó, Kelemen Attila Ármin, Kőrössi P. József voltak a kérdezők), valamint hellyel-közzel a politikai tárgyú előadások, beszédek, publicisztikák gyűjteményei, A feledékeny Európa, az Önállóságra ítélve, A magyar dilemma, a Kié itt a tér.
A politikai beszédek jó kiindulópontként szolgálhatnak az esszéíró szemléletmódjának megfejtéséhez. Ezekben az írásokban érzékelhető a leginkább, hogy Markó, összhangban a belső indíttatásból, meggyőződésből vállalt szereppel, a világban való jelenlét meghatározó tevékenységének a véleményformálást tartja. A kifejezés („véleményformálás”) egyrészt a saját vélemény megformálására, másrészt a közvélemény alakítására is utal. Úgy is megfogalmazható, hogy Markó saját véleményével szeretne hatni az emberekre: „Hát mi az én mesterségem? A szavak hajlítása? Az is. De legfőképpen: a véleménymondás arról, amihez állítólag nem értek igazán.” Ezt ugyan a politikai munkásságára érti, de szélesebb spektrumban is érvényes. Például amikor a nyelvről, nyelvi jelenségekről elmélkedik, akkor is igyekszik úgy fogalmazni, hogy elfogadható, megszívlelendő legyen, amit megállapít. Úgy ír, hogy az írás ne csupán aktuális közlendőjét fogalmazza meg, hanem a megfogalmazás módja, hangja és logikája is tanulságul szolgáljon. Az íróság nemcsak közlésforma, hanem a szó hagyományos értelmében pedagógia is. A politika tudománya arra szolgál, hogy érdekeinket képviselhessük, ugyanúgy az íróság technikájának elsajátítása is közérdekű. Bánffy Miklóst idézve utal saját magára emígy: „Pályámon legkülönbözőbb dolgokkal foglalkozván (ami igen nagy hiba!) sok féle-fajta emberrel kerültem bizalmas viszonyba, kiknek gondolatvilágát megismerni, magamat abba beleképzelni különös örömömre szolgált mindig. Talán az írónak hajlama ez.”
Miközben a politikát és a költészetet nem tekinti egymást kizáró tevékenységnek, Markó sokszor emlegeti, hogy számára a politika nem a legfontosabb. Ami igazán számít, az az írás. Az írás a teljesség ígérete, az a művelet, amelyben minden egyes emberi tevékenység teljességgel végezhető, megélhető. Nem véletlen tehát az írói szerep hangsúlyossága. Úgy is értelmezhetjük, hogy Markó Béla számára a teljes ember a fontos, az írás ennek a teljességnek a megélését teszi lehetővé. Innen nézve a versek racionalitását, önreflexív tudatosságát, józanságát is könnyebb értelmezni: nem őrület, nem irracionalitás, nem transzcendencia, hanem a teljesség múlhatatlan vágya és kísérlete.
A mostani válogatásban a politikai tárgyú írások vannak túlsúlyban, méghozzá a kifejezetten politikai tárgyúak. Címük révén máris belehelyeződnek a politika közepébe: Pártcsinálók, Székely vagy szórvány, Állampolgárok, A kalapács nyele, Mire vagyunk büszkék. Jellemző a markói beszédmódra, hogy már a cím kérdő hangsúlyú, még ha nincs is kérdőjel a végükön (Székely vagy szórvány, Mire vagyunk büszkék), ami egyrészt a probléma megfogalmazásának, a lényeg tanáros körülhatárolásának velejárója, másrészt a véleményformálás hatalmi eszközöket, imperatív helyzetet kerülő módozata: szelíd sugallat.
Markó humanista eszméket fogalmaz meg, írjon akár az amerikás kivándorlókról, akár a menekültekről. Politikai tevékenységét is humanista alapokra helyezte. Az irodalmi érdeklődésű olvasók számára is kérdés marad, mennyire eredményes az önreflexív gondolat. A körbe-körbe forgó, kivezetést semerre sem találó provinciális társadalom számára melyik szemlélet a hasznosabb? Weöres Sándor azt írja a költészetről: „Az értelmi elemek helyett inkább az ösztönvilág és az intuíció világa jusson érvényre. Az emberi értelmet az emberi butaság aránylag legmagasabb rendű formájának értékelem. Semmi szükségét sem látom annak, hogy a vers értelmes legyen. Legyen benne inkább olyan tűz és lendület, ami az értelmi elemek nélkül is megragadó. Ezt úgyis mondhatnánk, hogy az emberi nyelvet igyekszem egy angyali nyelvvel és angyali logikával felcserélni.” Markó Béla áttételesebben fogalmaz: „Meddig kell visszamenni hát, hogy a teljességre leljünk, és ne kelljen választanunk például közélet és költészet között, mert a politikai véleményalkotásban is fellelhető lesz a műegész, illetve fordítva: a műegészben természetes módon helyet kaphat a közélet kritikája, ritkábban dicsérete? (…) Végtére is a művészet vagy irodalom tétje éppen az, hogy múló körülményekből sikerül-e többé-kevésbé múlhatatlant teremteni. Az igazi kérdés: lemondhat-e a költő arról, hogy miközben valóban a maradandót célozza, hatni próbáljon arra is, ami nap mint nap múlik körülötte. A valóságra mindközönségesen, vagyis arra, amiből a verse vétetett.” Kétféle költészet, kétféle világszemlélet. Valószínűleg mindkét vélemény igaz, ugyanakkor mindkettő érvényességét meg lehet kérdőjelezni. Elviseli-e az ember az angyali logikát? Ha a teljesség az írásban van, akkor létezik-e külön bejárat a személyes műegész előtt? Meg lehet kérdőjelezni, de ha ezt tesszük, máris az önreflexivitás diadalát igazoljuk.
