Deréky Pál
VELENCE,
52. BIENNALE D’ARTE

VENEZIA GIARDINI – ARSENALE – VALAMINT OLDALÁGI RENDEZVÉNYEK (COLLATERALI)
KÜLÖNFÉLE HELYEKEN 2007. JÚNIUS 10. – NOVEMBER 21.

A kiállítás mottója – Pensa con i sensi – senti con la mente. L’arte al presente (Think with the Senses – Feel with the Mind. Art in the Present Tense) – első pillanatban valami bukott kreatív-tanonc torz vizsgamunkájának tűnik a legtöbb látogató szemében, hevenyészett értelmezés-kutató körkérdésem során néhányan azonmód parodizálták is, többé-kevésbé szellemesen. Én viszont a „gondolkodj az érzékeiddel, érezz a tudatoddal” felhívást rögtön megfogadva, már első éjszaka, az elalvás utáni első pillanatban tudom: kegyetlenül csípnek a szúnyogok. És ez nem vicc ám, mert akár a chikungunya-lázat, a malária egyik enyhébb fajtáját terjesztő
tigrisszúnyog (Aedes albopictus) nősténye is munkálkodhat rajtam. Eraldo Baldini író is ilyen értelemben nyilatkozik: „Non c’è da scherzare”, Emilia Romagnában már kétszázan megbetegedtek (Corriere della Sera, 2007. szept. 7.). Hol is van az?
Villanyt gyújtva, rövid térképböngészés után kiderül: mindjárt a szomszédban. Na,
vegyük csak elő a szúnyogriasztót! Afrikából vándorol fölfelé ez a kór, a klímaváltozással
eljutott már csaknem az Alpokig. A lexikon szerint a betegség lefolyása
az esetek többségében nem halálos, azonban magas lázzal, fejfájással, fáradtsággal,
hányingerrel, valamint izom- és ízületi fájdalmakkal jár. Biztos jól elgondolkodik
majd minden érzékem, ha megfertőz (nem fertőzte meg – a szerk.).
Amikor a velencei városatyák 1895-ben határozatot hoztak nemzetközi képzőművészeti
kiállítások szervezéséről a városi park (Giardini) területén, még sokkal
kevesebb ország volt, mint ma. A Giardini a huszadik század hatvanas éveiben
betelt, a japán pavilon, az északi országok (norvég, svéd, finn) közös pavilonja, és,
azt hiszem, Dél-Koreáé volt az utolsó, ami még megépülhetett. Az újonnan alakult
vagy szétesett országok közül a szovjetből orosz, a jugoszlávból szerb lett, míg
a csehek és a szlovákok továbbra is megmaradtak egy fedél alatt. A magyar még a
Monarchia idején, 1909-ben épült, szép, szecessziós mézeskalács, Szent Imre-mozaikjával
és egyéb attribútumaival eleve hangsúlyozza az ezeréves magyar államiságot.
Ma viszont az államiság hangsúlyozása a művészet terén egyre anakronisztikusabbnak
tűnik, mind többen szorgalmazzák a Biennale Documenta-mintájú
átalakítását. Egyelőre azonban maradt a vegyes felvágott. Van angol pavilon a
Giardiniben, ugyanakkor Wales, Skócia, Írország és Észak-Írország is kiállít kü80
lönféle helyszíneken. De ez nem zavar senkit. A rendezők számára felmerültek
ennél sokkal fogasabb, megoldásra váró kérdések is, mindenekelőtt az, hogy a
nemzetesdi korában nem létezett ilyen hadra fogható formában se Afrika, se Kína,
se India. Hogy mégse hiányozzon a fél világ, áthidaló megoldásokra volt szükség.
Így Kína, Afrika, Törökország (és meglepő módon: Olaszország nemzeti pavilonja
– ami nem tévesztendő össze a Giardini hatalmas olasz pavilonjával, mert
ott olasz kurátorok válogatásában mindig nemzetközi anyag látható) az Arsenale
területén kapott helyet, amelyen különben a Robert Storr kurátor által az egész
világról meghívott-kiválasztott művészek állítottak ki. A nemzeti pavilonos Giardiniben
viszont helyet szorítottak Velence számára, bár a város már jó kétszáz éve
elveszítette önálló államiságát. Sajnos továbbra sem állított ki India, Pakisztán és
Banglades. A Soros Alapítvány, az EU és az Allianz biztosító támogatásának köszönhetően
első ízben mutatkoztak be roma művészek gyűjteményes kiállítással
(Elveszett Paradicsom)1, valamint Madárraj Ed (Edgar Heap of Birds) munkáival
észak-amerikai indiánok (a dél-amerikai indiánokat Antonio Briceno mutatta
be a venezuelai pavilonban). Albánia szerepel ugyan a kiállító országok sorában,
de a Palazzo Malipieróban található kiállítás nemcsak a rendes hétfői szünnapon
volt zárva, hanem máskor is (vagyis mindig). Horvátország a Querini Stampalia
grafikai gyűjtemény palotájában állított ki, ám az olasz pénztáros-sárkány csak akkor
akart beengedni, ha múzeumi belépőt váltunk – amit mi egyértelmű jogsértésként
értelmeztünk, hiszen az összes városi és oldalági helyszínre ingyenes volt
a belépés. Mivel nem bizonyult fogékonynak magyarul előadott érvelésünkre,
„Croatia non coronat” felkiáltással távoztunk (Werbőczy is magyar nyelven intézte
szónoklatát a dózséhoz, pedig tudta volna latinul is). A Luxemburgi Nagyhercegség
által bérelt kiállítótermek üresek, romosak, porosak voltak – minden alkalommal
van legalább egy ilyen. És persze jó néhány olyan kiállítást is láttunk, amiről
nem jutott eszembe semmi. Talán jobb is, mivel teljesen szubjektív és rendkívül
hiányos is ez a beszámoló. Gyenge mentség, hogy mindenünnen begyűjtöttük
az összes fellelhető katalógust, szórólapot és egyéb információs eszközt, valamint
az is, hogy a kétkötetes nagy katalógus hetven euróba került volna (kicsit lehetett
kapni már egy tízesért, de az nem ért semmit). Végül hetvenhat ország száz művészétől
mintegy öt kiló dokumentációt sikerült összeszedni. Rendkívül sok anyag
található a világhálón is. Főleg persze a nagy nevek jól dokumentáltak, olyan világhírű
művészeké és művésznőké, mint Rainer Ganahl, Jenny Holzer, Ellsworth
Kelly, Sol LeWitt, Raymond Pettibon, Sigmar Polke, Gerhard Richter, Susan
Rothenberg vagy Nancy Spero. Így az ő most Velencében kiállított képeikről azért
nem írok, mert azoknak bárki utánanézhet bármikor. Négy munkanap, vagyis
harminckét munkaóra alatt jártuk be azt, amiről az alábbi töredékes beszámoló
megpróbál némi képet adni.

Arsenale – egyéni kiállítók
Luca Buvoli: Anarchoheroism (többrészes, multimediális installáció, 2007)
Ez a nagy, színes, villogó-beszélő-éneklő installáció fogadja az Arsenal hosszú
kiállítócsarnokába belépőt. Háború- és erőszakellenes cucc, például megy a fülbemászó,
tüzes olasz induló, azután hirtelen egy hangon kiakad, a végtelenségig elhúzza,
majd amikor már szinte fáj, felakasztja magát. Voltaképpen Marinettiidézetek
megdolgozása az egész. Marinetti 1910. április 27-én publikálta (három
társszerzőjével, Boccionival, Carràval és Russolóval) a „múltista” Velencét ostorozó
kiáltványát Contro Venezia passatista címmel.2 Nos, ezt a „passatismo” kifejezést
fordítja az ellenkezőjére Buvoli az installáció egyik elemében, amely a Gyönyörű
szép holnapután címet viseli. Idős néni video-interjújának végtelenített részletét
látni, olaszul beszél, a feliratozás angol; ő Vittoria Marinetti, a művész lánya. Azt
meséli el, hogy 1944-ben elhunyt apja élete vége felé, amikor már recsegve-ropogva
dőlt össze minden, amiben hitt és amiért küzdött, azzal vigasztalta, hogy
ne féljen, mert a holnap csúnya lesz, ám a holnapután újra gyönyörű szép. Hát
egészen biztosan nem olyan lett az a gyönyörűszép holnapután, mint amilyenre a
Marinetti-család itt megidézett két tagja gondolt. De Buvoli ezt tételesen nem,
csak az installáció egészével érzékelteti. Összességében kellemes, mulatságos, szarkasztikus
munka.
Charles Gaines: Airplanechrashclock (mechanikus installáció)
Magyarra talán repülőgépszerencsétlenség-vekkernek lehetne fordítani a címet.
Asztalon nagyváros – szerintem fa – makettje látható, hangos ketyegés hallik,
ébresztőóra jár az asztal alatt. Amikor eljön az ideje, kiold egy biztosítékot, és
hosszú acélszárain kivágódik egy játékrepülő, majd a városra zuhan. A mű keletkezési
dátuma: 1997, USA.
Gabriele Basilico: Bejrút, 1991.
című nagyalakú fénykép? (pure pigmented print)-sorozatával folytatódik a háború-
és erőszakellenes szekció. Ezeken a képeken nem a háború pusztítása az érdekes,
nem a kitört ablakú lakások, üzletek, házak sora, hanem az a nagyon csúnya,
hogy fű nő az utcán, kisebb bokrok, cserjék, fák nőttek ki a házak tövén. Miért
nem restaurálják ezeket a látszólag nem véglegesen megrongálódott házakat?Miért
nem költöznek vissza? Minden egyes lakót megöltek, azért nő az utcán fű?
Bejrút ismétlődő katasztrófáit egyébként többen is tematizálják, az Arsenaléban
még Tomoko Yoneda, Libanon színeiben pedig Fouad Elkoury a Giudeccán (lásd
ott).
Paolo Canevari: Bouncing skull (video, 2006)
című művével folytatódik ez a hangulat. Az óriási, rendes mozivászonnál nagyobb
vetítőfalon egy kb. 12–14 éves gyereket látunk, amint egy félig szétbombázott
ház előtt egy labdával dekázik a fűben. Az a ház a Miloseviæ által háborúba
hajszolt szerb hadsereg belgrádi főhadiszállása volt, aminek a felét elcsapták a
NATO bombái, a gyerek pedig egy fekete gumikoponyával dekázik. De mondjuk egy, maximum két perc elég lenne ebből, nem tudom, hány perces, nem tudtam
kivárni a végét, unalmassá vált. Viszont, hogy ez a beszámoló ne váljon unalmassá,
nem folytatom, bár voltak még hasonló zsánerű, érdekes alkotások (mint
pl. Neil Hamon angol fotóművész mintegy, száz évet átfogó, a szenzáció látszatát
is mellőző, s éppen ezért hatásos katonaképei az egész világból), most már csak
egy antimilitaristát szeretnék lecseszni keményen. Úgy hívják, hogy
Nedko Solakov
bolgár az istenadta, és szerintem egyike a világ legtúlértékeltebb művészeinek.
A 12. dokumentán is dörgölőzött a nézőhöz, itt is azt teszi, Tulajdonjogi vita címet
viselő, hatalmas fénykép- és játékfegyver-installációjában. Arról van szó, hogy
valami bolgár vállalat vagy vállalkozó elcsórta a Kalasnyikov gyártási szabványát,
vagy megvette, de mást adtak, vagy mittudom én, szóval ebből óriási, titkosszolgálatokat
is mozgósító kalamajka lett, azt dokumentálja. Színleg, mert valójában
arról van szó, hogy a géppisztolyt mutatja be, illetve különféle géppisztolyokat mutat
be (egyik nagyalakú fényképen ő maga mosolyog eggyel a kezében), szóval nem
másról van szó, mint a géppisztoly esztétikájáról, meg arról, hogy milyen jó fej
(stb.) ő, mert mindezt bátran leleplezi. Brrr.
Ezzel vége a politikai korrektségnek, szerintem egy kicsit túl sok volt, kevesebb
is elég lett volna belőle. Luca Buvoli futurizmus-cikizése még szarkasztikus
és játékos volt, utána mind jobban elkomorult a nézők arca és kedélye, és egyre
fárasztóbbá vált a sok fénykép és video. Ezek túltengését sokan rosszallták (fogom
részben majd én is). Elhangzott olyan vélemény, miszerint a fénykép csak fénykép
(nem mutat túl önmagán, ezért nem is művészet), a video meg vagy túl hoszszú,
és nincs annyi ideje az embernek, hogy végignézze, vagy rövid, ám érdektelen,
nem több puszta clipnél. Szerintem nem baj a fénykép, de mutasson túl magán, a
realizmuson, a valóságon – mégpedig úgy, hogy többlete már az aláírásból világossá
váljék, ne kelljen hozzá az átlag újságolvasó-hírtévénéző tudásszintjét meghaladó
külön magyarázat.
Malick Sidibé: L’Afrique chante contre le SIDA (fotósorozat, 2006)
Gyorsan ellentmondva ennek a véleménynek: Életművéért a Mali fővárosában,
Bamakóban élő, ma hetvenegy éves Malick Sidibé afrikai fényképész kapta a
Biennálé nagydíját, az Arany Oroszlánt (a Filmbiennale is ugyanekkor zajlott, de
mindhárom rendezvény – a képzőművészeti, a filmművészeti és az építészeti –
oszt ilyen nevű díjat). Sidibé munkásságát úgy hét-nyolc évvel fedezte fel a világ,
most Velencében egy teljesen érdektelen, sültrealista fényképsorozattal szerepelt,
amelyen neves és kevésbé neves afrikai énekesek lépnek fel az AIDS ellen. Ha
Sidibé nem Maliból származna, ennyiben hagytam volna. Nade Mali a világzene
egyikMekkája,Medinája, Fatimája, csodatevő szent helye, mást ne mondjak, onnan
való volt a nemrég elhunyt kitűnő Ali Farka (Ali, a Szamár) Touré – ezért
néztem utána a hálón. És persze, azonnal érthetővé vált a nagydíj, hát a kalapos
mester a hatvanas-hetvenes években végigfotózta nemcsak az összes, azóta világhírűvé
vált mali bandát, de mindenkit, aki ott hangszert fogott a kezébe, félelmetes alakokat, jellemeket. De vegyünk egy olyan fényképet – mástól –, amihez semmi
magyarázat nem kell, értelmezéséhez elég a cím és a tévénézői tudás.
Pavel Wolberg: Kalkilija határátkelő (fotó, 2002)
Wolberg 1966-ban született Leningrádban, családja 1973-ban alijázott a Szovjetunióból.
Sajátos távolságtartással szemléli és ábrázolja az izraeli mindennapokat.
A távolságtartás nem elhatárolódást, még csak nem is kritikát jelent, hanem
egy radikálisan más látószög érvényesítését. Máshogy néz, mint mások. Ez a képe
benne van a nagy katalógusban (mely néhány helyen azért elérhető volt láncon),
ám nem állították ki – fogalmam sincs, miért nem, pedig a sorozat legjobb
fotója. A nagyméretű, színes képen egy palesztin lány vagy fiatalasszony látható
szemből, átellenben pedig sisakos, puskás izraeli katona, félig hátulról, amint kezét
lazán a fegyvertusán nyugtatja. A katona arcának nagy része árnyékban van,
míg a nő arca teljes megvilágításban.
A fejkendős lány a katona szemébe néz, és kissé elnyílt szájjal mosolyog. Mosolya
nem kér semmit, nem akar vele tetszeni a katonának, nem azért van, hogy
engedje már végre át. A mosolygó szempár végtelen gyöngédséggel nyugszik a katona
arcán, mintha értené, sajnálná, lélekben megsimogatná a szegény fegyveres
fiút. Türelem, nyugodt erő árad belőle. Amennyire az árnyékban kivehető, a katona
nem bírja ezt a nézést, lesüti a szemét.WolbergMicpe Jichar evakuálása (2004)
című képe is nagyon erős. Fegyveres, egyenruhás férfiak és nők próbálják meg –
minél kevesebb erőszak igénybevételével – távozásra bírni az illegális telepeseket.
Nem folyik vér, nincsenek lőtt vagy szúrt sebek, de a karhatalom rohama fergeteges.
A telepesek csoportjába vágtató lovasrendőrök sisakján (még a lovak szemén
is) plexiüveg-rostély, a lovasokon páncélszerű védőruha, kezükben kardszerűen
hosszú gumibot.Mint valami mozgalmas barokk festményen, kettényílik a tömeg,
a hasadás szélein megcsavarodott felsőtesttel földre zuhanó emberek sora, eltépett,
elszakadt ruhákból kivillanó hátak, karok, vállak, kiáltásra tátott szájak, kiguvadó
szemek, és mindent uralón a hatalmas vezérmén szügyén a széles bőröv karmazsinvöröse
– újra csak azt mondhatom, bibliai kép, barokk megfogalmazásban.
Sophie Whettnall: Árnyékboxolás (video, 2004)
Áll a feltűzött hajú, filigrán művésznő, és látszólag rezzenéstelen arccal látszólag
a semmibe mered. Előtte fiatal, izmos, bőrfejű boxoló ugrál, és gyors kombinációkkal
sorozza a nőt. Nincs rajta kesztyű. A nagy erővel odavitt ütések hajszálra,
fél hajszálnyira mindig megállnak a nő arca előtt – beleborzong az ember, mi
lenne, ha egyszer nem, ha az egyiket nem sikerülne megállítania az artistának.
Akkor csont repedne, vér frecsegne. De hát rendes esetben cirkuszi késdobáló fegyvere
sem ejthet sebet a partnerén. Akció-video, vagy montírozott, nem tudni. Az
sem világos, hogy miférfiak vagyunk-e itten megszólítva, vagy mégsincs benne
szimbóleum (pl. „az ember leghűségesebb társa a nő – elgondolkodtál-e már rajta,
hogy bánsz vele?” – Móricka).
Rosario López: Házacska (háncsból font házikó középen, nagyalakú fényképek
a falon, 2005)
A művésznő (később olvasott) szándéka szerint a látogatók többségét, engem
is, ez a középen álló, strandkabinszerű valami fogott meg először. A 150 x 160 x
180 centi méretű dobozon – mert jól láthatóan van teteje is –, mindenekelőtt az
anyag érzékisége (textúrája, színe, illata), a fonás szépsége és az egész érthetetlensége
vonzza az embert. Kiderül, hogy közvetlenül a tető alatt még kukucskálónyílása
is van, de bejárata, ajtaja nincs. Nem válaszol, végső soron elutasító. Háznak
ház, de nem jó semmire. Ekkor fordul a néző érdeklődése a fényképek felé, hátha
azok megadják a magyarázatot. És másodszor is jó a kombináció, Rosario López
ehhez hasonló nézői reakciót kívánt elérni. A szórólap szerint nincstelen perui parasztok
elfoglaltak valami kietlen, szinte sivatagi területet (ez látható a barnás árnyalatú
nagy fényképeken), és ott nyomorúságos viskókat, putrikat, sátrakat építettek,
mivel az újság azt írta, hogy valamelyik nagy energiaszolgáltató társaság
megvette a területet, és erőművet akar ott építeni. Munkát reméltek. De a társaság
vezetői azt nyilatkozták, hogy elfoglalt területen nem kezdenek építkezésbe,
sőt a földbitorlás miatt a remélt munkavállalásról szó se lehet.
Andrej Monasztirszkij és társulata: Performanszok (1985, 2007)
Nagy meglepetéssel és őszinte érdeklődéssel vettem szemügyre ezt az általam
elég jól ismert csapatot.Mit keresnek itt, miért hívták meg őket? Az orosz „misztikus”
neoavantgárd képviselőit?Monasztirszkij (*1947) a moszkvai konceptualisták
második nemzedékéhez tartozik, Ilja Kabakov tanítványaként kezdte, de hamar
önállósodott. Az 1976-os Közösségi Akció Csoport alapító tagja, költő. A
csoport kidolgozott performanszokat vitt színre teljesen elhagyott vidékeken.Meghívott
résztvevők hosszan utaztak a kijelölt pusztába, ahol nézőként vagy résztvevőként
olyan élményekben volt részük, amelyek tarkón vágták őket mind testi,
mind szellemi értelemben. A performanszokat részletesen dokumentálták forgatókönyvvel,
foto- és filmanyaggal, naplókkal, beszámolókkal, műleírásokkal stb.
Mindezt nem azért tették, hogy egyenlőségjelet rakjanak élet és művészet közé,
mint a történeti avantgárd. Ellenkezőleg, azért jártak el így, hogy a művészet
szakrális funkcióját hangsúlyozzák, melynek segítségével ki lehet emelkedni a
mindennapokból, meg lehet tisztulni a közöséges retektől. Pl. a Lieblich akció végén
lefényképezett érintetlen hómező alatt – megvárták, míg a hóesés eltünteti a
nyomokat – felhúzott és beállított ébresztőóra (vekker) lapult, amit otthagytak. A
résztvevők elhagyták a helyszínt, visszautaztak Moszkvába, és soha nem tudták
meg, hogy hallotta-e valaki az ébresztőórát a hómező alatt, amikor megszólalt.
Eléggé elszállt társaság, most a Biennálén egy videón azért újrajátszották az akkori
Lieblich mását, de úgy, hogy kicsöngettek a hómező alól, és kacagtak, felszabadultan.
Én is mosolyogtam, oké, gyerekek, ki tudja, miért vagytok itt, de jó látni
benneteket. Egy kis elszálltságért a japán
Yukio Fujimotónak se kell a szomszédba mennie. Nem jegyeztem meg, mi volt
munkájának a címe, de a következőről volt szó: sarokban álló székhez mindkét ol85
dalról szép nikkelezett támasztékokon körülbelül fejmagasságban egy-egy öt-hat
cm átmérőjű szürke műanyag cső vezet. Az ember, aki ráül a székre, két fülét a
két cső nyílásához helyezi, és a szórólap szerint csoda fog történni vele, akusztikai
megvilágosodás, etcetera. Lehet, hogy érzéketlen tuskó vagyok, de velem nem
történt semmi, ugyanúgy a közönség moraját hallottam csak, mint cső nélkül –
minimálisan más hangszerelésben.
Margret Salmon: Ninna nanna (video, 2007)
Ninna nanna egy olasz altatódal címe, és egy kismama éppen ezt kezdi el énekelni
a babájának, miután megszoptatta. Böfiztetés, pelenkázás, fektetés – ez lenne
a rendes menetrend, és bár a dal megnyugtatóan, kellemes monotonsággal szól,
szinte az első harminc másodperctől fogva világos, hogy itt valami nagyon nincs
rendben. Semmi excesszusra nem kerül sor, csak az anyuka türelmetlen, stresszel,
csapkod, ügyetlen – nem nagyon feltűnően, és nem annyira, hogy a baba elkezdjen
sírni, de jól láthatóan. A posztfeminizmus jegyében született, némileg hasonló
alkotások szerepeltek a mostani 12. documentán is, pl. Mary Kelly Fürdetési sorozata,
amelyen óriásira kinagyított bébiarc-részletek (szem, fél fül stb.) voltak
láthatók, mintegy dehumanizálva, monstrózussá téve a babát, ill. Cseng Ju-Csin:
Hallgat valaki? című videója. Anya és kisgyermeke ökörködését, „verekedését”
örökítette meg, melynek során a finom anya-gyermek együttlét időnként eléggé
vaskos durvasággá fajul, és már egyiknek sem okoz örömöt.
Valie Export
az ismert és elismert, kitűnő osztrák performer-asszonyt két munkájával is
meghívták az Arsenale-ba. Az egyik, az új, a technikai fejlődésnek köszönheti létrejöttét.
Mini-kamerát engednek le a torkába, úgy, hogy azért még tudjon beszélni.
A kamera a hangszálait veszi fel, amint valami kiáltványt olvas fel, az akadályoztatás
miatt eléggé torz hangon. A plazmaképernyőre a pulzáló szalagokat vetítik
ki (the voice as performance act and body). Egyrészt azért érdekes, mert ki látott
már hangszálakat működés közben? Szerintem szépek, de a legtöbben megborzadtak
és elfordították a fejüket. Másrészt meg azért, mert kicsit rímel az indító
műegyüttesre, a Luca Buvoli Anarchoheroizmusában tönkretett, eltorzított, modifikált
kiáltványokra, indulókra, pattogásra. A másik kiállított – fiatalkori – munkája
az, amelyen tapétavágó késsel manikűrözik, és a kibuggyanó vért a lába között
álló, tejjel telt edénybe csurgatja. Na ezt aztán végképp nem bírta senki, eléggé
szörnyű is, bár hát nem vérzett el, sőt még csak sok vért sem vesztett. Ám nem
szép látni, amikor valaki szabdalja magát – annak ellenére, hogy ezt egyre többen
teszik, nagyon sok fiatal is, titokban, otthon. A másik híres osztrák meghívott
Franz West viszont ír a sebre. Munkái elgyönyörködtettek majdnem mindenkit.
Kiflire, hurkára, puffancsra, valami puha és kellemes dolgra hasonlító, lemezből
hajtogatott, élénk színűre festett tárgyaira akár rá is lehet ülni. Tény, hogy
ezek az otromba, nagy micsodák rémes egyszerűségük ellenére szépek, nagyon
szépek. Miért szépek? Mi a hatásuk titka? Nem találtam jobb magyarázatot annál,
mint hogyWest úgy, olyan természetesen hajtogatja a vaslemezt vagy fémlemezt, mint más a réteslapot. Ez a szinte erotikus anyagkezelés jellemzi óriási papundekli-
meg kartonszobrait is. A legtöbb művész számára nehezen megoldható
feladat lenne, mondjuk hűtőszekrény vastag kartondobozából szobrot csinálni.
West megoldja, mégpedig olyan fölényes eleganciával, hogy bármikor elfogadnám
(de persze egy ilyen négyszögletes léggömbje legalább ötezer euró). Kint a városban,
a Campo San Samuelén is látható Lemming című munkája, hatalmas, tátott
szájú fej. A hajóállomás melletti, magas lábakon álló kis ház tetejére van applikálva
valami rúdon. A ház Rudolf Stingel műve. A ház – tulajdonképpen szoba – alulról
nyitott, fel lehet nézni. A tetőről csillár lóg, fényesen megvilágítja éjszakánként.
Bent az ezüsttel vastagon lefújt sárga falak telis-tele vannak karistolva, akár
valami lerobbant menedékház falai: itt jártam, szeretlek RUDI stb. Ez utóbbi tán
önvallomás. Ezen a két helyen kívül West jelentős anyaggal szerepel a Palazzo
Grassi aktuális kiállításán is.

Arsenale – Kínai Népköztársaság
Jang Fudong:Hét értelmiségi a bambuszerdőben (öt darab, egyenként 50–60 perces
film, 2007)
Az Arsenalénak az a része, amit a fegyveres testületek (katonaság, vízirendőrség,
vámőrség, csendőrség stb.) átengedtek kiállításrendezés céljára, egykori kötélverő-
valamint fegyverkovács-műhelyek két végtelen hosszú sora. A vakolatlan
téglaépületek mintegy húsz méter szélesek, és a cseréppel fedett tetőszerkezet középső,
legmagasabb pontján mintegy tíz méter magasak. Középütt tehát könnyen
elfér bennük egy-egy szoba nagyságú, elkülönített kiállítóterem. Jang Fudong a
teljes távon szórta el a magáéit, az előretörő közönség hangos kurjantásokkal fedezte
fel a bambuszerdő-produkció egyre újabb, kb. húsz-húsz néző befogadására
alkalmas dobozait. Már az első dobozból is úgy jöttek ki a legtöbben, hogy értetlenkedő
mosollyal rázták a fejüket: mit képzel a kínai kurátor, hogy az emberek,
akik általában egy napot szánnak a teljes Biennale megtekintésére, végignéznek
egy ötvenperces filmet? A Bambuszerdő kettő, Bambuszerdő három stb. egyre zajosabb
derültséget keltett, ám én mélységesen elítélvén az évezredes kínai kultúra
ilyetén semmibevételét, mondhatni legyalázását, igenis beültem néhány percre
mindegyik dobozba. A nagyjából 25 percben megtekintett film meséjét én a következőkben
foglalnám össze: Alternatív értelmiségi fiatalok – hat fiú és egy lány
– mindennapjait láthatjuk a Kínai Népköztársaság valamelyik nagyvárosában. Sokat
olvasnak, gondolkodnak és néznek ki a fejükből jelentőségteljesen. Viszont igen
keveset beszélnek, mondhatni semmit. A lányt a fiúk hébe-hóba magukévá teszik,
de ő is gyakran kopogtat valamelyik fiú ajtaján. A csoport dekadens életmódja
szemet szúr a tömbmegbízottnak, és a népbíróság javító-nevelő munkára küldi a
csoportot a közeli TSZ-be. Ott is már csak az ótvaros munkát hagyják rájuk: sáros
bivalyokat vezetnek, szaros sertéseket terelnek, vízzel elárasztott rizs-teraszokon
cuppognak az iszapban, és kapával rakják arrébb a trutyit. Tiltakozásképpen
viszont mindezt öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben teszik. Arckifejezésük
szomorú. A lány is egyre szomorúbb lesz, mivel a nehéz testi munka annyira kimeríti
a fiúkat, hogy este, mielőtt álomba zuhannak, alig néhány sort bírnak csak
írni a brigádnaplóba, szexről szó sem lehet többé. Mivel hosszabb ideig jól viselték
magukat, és őszinte megbánást mutattak, a kiszálló párttitkár megengedi nekik,
hogy visszatérjenek a városba. – Kész. Most halljuk a rendező verzióját: „A
Wei és a Jin dinasztiák korában élt hét híres költő és művész történetét meséli el
a film (itt jön a hét név). Mindenre nyitottak voltak, gyakran gyűltek össze egy
bambuszerdőben, ahol vidám italozás mellett énekeltek, és hagyományos kínai
zenét játszottak ősi hangszereken. Azt remélték, hogy előbb-utóbb szabaddá válhatnak
a földi lét nyűgétől, szabadon kifejleszthetik az egyéniségüket, békében és
kötetlenül élhetnek.
1. rész: Az első rész a csoport kirándulását jeleníti meg a Sárga Hegységbe. A
fiatal emberekre rendkívüli hatást gyakorol a fenséges táj (olyannyira, hogy azonnal
pucérra vetkőznek, teszem hozzá a teljesség kedvéért).
2. rész: A fiatalok élete Sanghajban: egyre kevésbé tetszik nekik a városi lét.
3. rész: Elhatározzák, hogy egy dél-kínai faluba költöznek, ahol közelebb kerülhetnek
a természethez és saját szívükhöz.
4. rész: Sikerül letelepedniük a város zajától és bűzétől messze, az Őszibarackvirág
nevű szigeten. Itt szabadon szárnyalhat végre a szellemük.
5. rész: De belátják, hogy művészetüket csak a városlakók értik igazán, ezért
vissza kell térniük oda. Elvonulásuk mégsem volt hiábavaló: most már képessé
válnak minden egyéni problémájuk megoldására.” – Kész. Vesszek meg helyben
és azonnal, ha a film több ezer nézője közül akár egy olyan is akadt, aki a rendező
fent vázolt elképzelése szerint értelmezte ezt az egyébként szépen, gusztusosan
megcsinált fekete-fehér filmet. Ha előbb jut a kezembe ez az állásfoglalás, akkor
bizonyára több időt fordítok az ötödik részre, mivel a „belátják, hogy művészetüket
csak a városlakók értik igazán” azt sejteti, hogy korábban talán megpróbálták
a négylábúak művészetértését is a megfelelő szintre emelni, és azt szívesen megnéztem
volna.
Az Arsenale leges-legvégén, ahonnan kilépve az elzárt részre és a hajójavító
műhelyekre látni, ott van az egykori benzin- vagy olajraktár. A Kínai Népköztársaság
már másodjára ebben a régi, retkes olajtartályokkal zsúfolt helyiségben és az
annak a háta mögött nyíló tágas kertben állít ki. A tartályok mindegyike különleges
formájú ipari műemlék, ezért eltávolításuk szóba sem jöhet, oldalukon ott díszeleg
a szintén legalább ötvenéves krétajel, hogy „rotto”, tönkrement. Ám ennek
ellenére szinte kibírhatatlanul erős az olajszag. Itt Shen Yuan, Yin Xiuzhen, Kan
Xuan és Cao Fei – négy művésznő – állított ki. A szórólap elmondja, hogy a szocialista
izé ellenére a férficentrikus Kínában a nőknek milyen nehéz az izé, és ez
alól nem kivétel az a négy hölgy sem, akiknek itt a munkáit látjuk. De a bátor aszszonykák
nem hagyják magukat, sőt „... éppen az ő munkáik mutatják fel a kortárs
kínai művészet legautentikusabban kreatív és szellemileg legfelszabadultabb
aspektusait.” (Participating Countries katalógus, p. 122.) Függetlenek, individuálisak,
originálisak. Namost ehhez képest a következők voltak kiállítva:
A mennyezetről függő több tucat tarka, kb. három méter hosszú, bot-ufó. Elöl
hegyes (némelyikből kés pengéje áll ki pár centire), középen hasas, hátul trombitaszerű.
Az alkotás címe Dárdák. Nem kellett volna esetleg valami hadtörténeti
múzeumot felkeresni?
Szintén felfüggesztett képernyők, értelmezhetetlen videókkal, meztelen nő mászkál
valami erdőben (csak azok tudták ezeket hosszabban tanulmányozni, akik nem
lettek rosszul a terem szagától)
Kint a kertben óriási, a fűbe fektetetett cumisüveg, mellette itt-ott elszórt
óriáscumik. Az üvegben ment valami film, de olyan szögben állították fel, hogy állandóan
érte a nap, ezért a videóból nem látszott semmi. Melinda szerint a mű
üzenete „nagy cumisüveg kell a nagy kínai nép táplálásához”.
Fehér műanyag jurta, csak hason csúszva lehetett bemászni. Benne kis, elkerített,
pokrócokkal és párnákkal berendezett szeparé. Címe: Mindennapi csodák.
Milyen lehet a többi, ha ez a legautentikusaban kreatív és szellemileg a legfelszabadultabb?
Persze az is lehet, hogy a kurátor válogatott szerencsétlenül.
Befejezésül nézzük Csen Zen munkáját, amely az olaszok válogatta anyagban
volt látható.
Csen Zen: Gyertyás oltár (installáció, 1999)
Csen Zen 1955-ben született Sanghajban, és 2000-ben halt meg Párizsban.
Most, 2007 nyarán volt gyűjteményes kiállítása a Bécsi Kunsthalléban, A test mint
táj címmel. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai létrehozták az első,
a nemzetközi művészet nyelvén megfogalmazott alkotásokat a Mao által kirobbantott
és 1966 és 1976 között zajlott kulturális forradalom után. Alkotói módszerét
transzexperimentálisnak nevezi, ami valószínűleg annyit jelent, hogy rövid
élete során megpróbált minél több művészeti hagyományt megismerni, és a maga
számára hasznosítani. A Gyertyás oltár nagyrészt egy imazsámolyra helyezett
bádog gyermekfürdőkádból áll. A kádat a térdeplőre kötözött akármi (gyermekkocsi
része, kerekes bevásárlókocsi torzója – nem sikerült megállapítanom) támasztja
ferdén az imazsámoly felső részéhez: a kád szélén több sorban egymás fölé helyezve
vékony fehér gyertyák sora látható, amelyek mintegy hatalmas fehér szőrpamaccsal
körített barlanggá változtatják a fürdőkádat. Értelmezését meg sem kísérelem,
de nemcsak nekem tetszett. És hát a bécsi kiállítás is egyértelműen mutatja:
nagy szobrász.

Arsenale – Afrika
Afrika gyűjtőnév alatt Check List Luanda Pop címmel bő válogatást lehetett
látni a az angolai Luandában honos Sindika Dokolo Afrikai Kortárs Művészeti
Gyűjtemény anyagából, ám voltak egyéni, meghívott kiállítók is. Az afrikai anyagot
egyben tárgyalom, a könnyebbség okán. Fő rendezői elvként talán a posztkolonializmust lehetne megnevezni, mint ahogy az egyik kurátor, a kameruni Simon
Njami The shock of being seen címet viselő tanulmányából kiderül. Jean-Paul Sartre-t
idézi, pontosabban részleteket idéz Sartre Orphée Noir című, L.Sedar Senghor
Anthologie de la nouvelle poésie nègre et malagache de langue française címmel, 1948-
ban Párizsban megjelentetett afrikai költészeti antológiájához írt előszavából. Sartre
az egykori gyarmattartókat szólítja meg: „Mit képzeltetek, amikor megszűnt a
kényszer, ami befogta e fekete férfiak száját? Hogy szájukat szóra nyitván, majd
dicsőíteni fognak benneteket? Azt képzeltétek, hogy ha felemelik arcukat, melyet
atyáink erős kézzel nyomtak a porba, majd rajongó tekintettel néznek rátok? Nem,
itt olyan férfiak fúrják pillantásukat a miénkbe, akik, remélem, ugyanazt az örömöt
érzik, mint én, akik velem együtt örvendenek annak, hogy végre sikerült szemrevétetniük
magukat. Mert háromezer évig csak a fehér ember előjoga volt az,
hogy lásson, anélkül, hogy ő maga szemrevétessen. A fehér ember maga volt a
tiszta látás, szeme fénye minden és mindenki körül kíméletlenül eloszlatta az óvóvédő
árnyakat, ő még bőrének fehérségével is nézett, világossággal árasztott el
mindent. A fehér ember, aki azért volt ember, mert fehér, fehér, akár a nap, akár
az igazság, akár az erény, lángra lobbantotta a teremtést, mint valami fáklyát, és
feltárta minden létező titkos lényegét.” Mit mutatnak magukból a fekete-afrikaiak,
miu