VELENCE ÉS A TENGER

Velence alapvetően különbözik azoktól a városoktól, amelyek azzal kérkednek, hogy hasonlítanak hozzá, mint például Stockholm vagy Amszterdam. Az együttemlegetés már-már közhelyes, de érvényessége csupán a díszletekre szorítkozik. Az észak „Velencéi” biztonságos világvárosok, szilárd talajra épültek, amit az olaszok terra ferma-nak neveznek, csupa bizonyosságot hordoznak lelkükben, soha nem szálltak szembe a tengerrel, nem vállalták az elrugaszkodott szenvedély kockázatát, számukra a vízi útvonalak nem jelentenek egyebet, mint városépítői fényűzést, kereskedőknek szóló kedvezniakarást. Velence viszont Narcissus örömével és szomorúságával szemléli vízi tükörképét. Talán a tenger eleinte a kollektív narcisszizmus állapotába ringatta, amelybe még semmiféle veszély előérzete sem vegyült, de hát a régi mítosz is akkor válik tragikussá, amikor Narcissus egyre csak nézi magát a víz tükrében. Velence csatornák nélkül nemcsak egy utcák nélküli város volna, hanem teljes egészében értelmét vesztené. Itt a tenger a város létezésének feltétele és ugyanakkor tagadása is. Valami óvatosságra inti érzékeinket, de ugyanakkor el is bűvöli, az embernek az a furcsa érzése támad, hogy egy tévedés belsejében sétál, vagy egy cölöpökön nyugvó képzelet-játék fenséges palotái között, amelyeket úgy építettek, hogy a vízben visszaverődjenek, és amelyeknek falai a korhadó fa foszforeszkáló derengésébe öltöznek éjszakára. Építői a város tükörképét is kigondolták, árnyakból összeálló mását, mely a csatornák vizén imbolyog, miközben a velencei idő hol iramlik, hol meg szunyókál. Ezekben a hullámzó tükrökben minden újból megszületik. És miközben a rakpartok Velencéje kissé szomorkás kommersz-mosollyal fogadja vendégeit, a mélyben rejtőző város a dicsőséges időkről álmodik, amikor kevély tengeri nagyhatalom volt, és évente ünnepelte „eljegyzését a tengerrel”, ami a hajós egyeduralom színpadias metaforája volt, gondolák felvonulása közepette, harangzúgásban mondta ki a bíborpalástba öltözött dózse a gyűrű tengerbe dobásának szertartásos mondatát: „Desponsamus te, Mare, in signum veri perpetuique domini”; e mondatot, mely Voltaire rosszmájú megjegyzését váltotta ki,miszerint a dózse jegyessége a tengerrel csak félig volt érvényes, mivel hiányzott a mátka beleegyezése. A cölöpök láthatatlan erdejére ráépülten Velence kezdetben nem volt abszurd város. Mert megvolt még büszkesége, és senki nem gondolt e vízre épült paloták romlására.Minden tévedés valamilyen kizárásból ered, mondta Pascal. Mostanra a lagúnában bekövetkező lassú hajótörés veszélye, gondolom, elhárult, de a büszkeség, amelyből a város született, immár megtört. Jól állna ezeknek az elárvult falaknak valamilyen kúszónövény, lila orgia, amilyent Algerben láttam egyik nyáron, fehér kerítéseken végigfutó lila lángolás, agresszív és majdnem buja, forró női öleléshez hasonló; virágok, amelyek olyan helyeken nőnek, amelyek nem maradhatnak annyira közömbösek az ember számára, mint például Svájc, az érzelmileg is semleges ország; Velencében viszont mindenből a lényeg marad meg, a kő és a víz. Mit is jelent igazából velenceinek lenni? Azt jelenthetné, hogy az ember alszik, eszik, dolgozik, egy múzeumban foglalatoskodik, ha a víz nem lenne e kétéltű város vére, és Velence nem szenvedne a múltjától, az emlékektől ugyanannyira, mint a hullámveréstől. Az egész városban nyilván nem létezik egyetlen autó sem. Még a biciklik használata is tiltott.

Lovai is csak a Lüsziposz által mintázott bronzlovak, amelyek végre a Szent Márk bazilika főkapuja fölött pihennek hosszú és mozgalmas kalandozások után: Néró diadalívét kellett volna díszíteniük; Nagy Konstantin császár parancsára Bizáncba vitték, és Dandolo dózse hozatta őket Velencébe; Napóleon Franciaországba küldte, és Velence csak később kapta vissza őket. Most fentről néznek a turisták nyüzsgésére, és csak akkor kalandoznak tovább, amikor leszáll a köd. A velencei köd, amelyről Oscar Wilde némi fanyarsággal mondaná, hogy egyesekre búbánatot hoz, másokra influenzát.

VELENCE ÉS A ROMANTIKA

Hála a romantikusoknak, Velence tengeren elvesztett hírneve újjászületett a költészetben. Byron itt írta a Child Harold utolsó énekét, jelképes megfelelésre lelve a velencei díszlet nemes és elhagyatott nagyszerűségében, éjszaka pedig egyik kezében fáklyát tartva úszott a Canal Grande vizében, evezők általi fejbekólintásoktól tartva. A több mint száz sziget, amely a várost alkotja, eszményi otthont adott az érzelmek fővárosának, és ezzel a dózsék egykori Velencéje új esélyre tett szert, új illúzió éltette, ám a dicsőségnek eme újjászületése csakhamar fogsággá változott. A romantika légkörében mindennek át kellett lényegülnie múlt iránti nosztalgiává, a vízivárosba való száműzetés hiedelmévé, amely immár viszontagságoktól mentes, és amelyben a karneváli álarcok megkövültek, a magány levethetetlen jelmezeivé váltak. Velence talán az egyetlen példa arra, hogy a költészet ráteheti kezét egy városra, és foglyul ejtheti. Immár sokadszor mutatkoznak a dolgok a fejük tetején állva ebben a lagúnában, ahol az ellentmondás az úr, és a révedezés mit sem tud a kudarcokról. A lagúna csendre inti a gyakorlatias fitymálást, és polgárjogot ad a megnevezhetetlen szomorúságnak, amely hatalmába kerít csupán csak azért, mert a víz sejtelmesen ring a kőből emelt rakpartok között, és valami illanó van a levegőben, a feledéshez hasonló. A romantika itt már nem fél, hogy divatjamúltnak nézik. Sőt, az ellenségei azok, akik csak szökve tehetik be a lábukat Velencébe. És éppen egy romantikus, Chateaubriand mondta e várost természet ellen valónak. Fiatalkori vagdalkozás, amelyért utóbb szerelmével kellett vezekelnie, bár nem volt teljesen híján az igazságnak.

Velence az érzelgősség szemmel látható örömét nyújtja turistáinak. Még mielőtt megpillantanák, már az állomás puszta látványa felajzza elragadtatásukat. Ámulatra készen lépnek ki az épületből. Ez egyébként az egyetlen, újra meg újra megismétlődő diadala ennek a legyőzött városnak. Ámbár nem tudom, hányan emlékeznek vissza Child Harold bolyongásaira a SanMarco harangtornyában. Attól tartok, hogy a XIX. század jó néhányszor a kölcsön-romantika révén diadalmaskodik Velencében, Byron vers-csillagzata alatt. Egy napon a San Marco tér mögötti sikátorok egyikébe befordulva a gondolák valószerűtlennek tűnő torlódását pillantottam meg. Egy népes turistacsoport, talán amerikaiak, kibérelte a Velencében még fellelhető összes gondolát, énekeseket is felfogadva az elengedhetetlen szerenádok miatt. A menet a Canal Grandéból betért néhány szűkebb csatornába, amelyeknek álmosan zöld vizén csak nagy ritkán szokott felbukkanni egy-egy gondolás. És én, aki azt képzeltem, hogy Velence azzal a ritka adottsággal bír, hogy kivétel nélkül mindenkit visszavezet magányába! Végül is megtörtént már nagy nevekkel is, hogy teljesen elképesztően viselkedtek egy-egy utazás során. Mit mondhatunk például Pierre Loti-ról, aki szamárháton járva be Perzsiát, mély elragadtatást érzett, miután sehol sem látta a modern civilizáció jeleit. És minden faluban összegyűjtötte az elöljárókat, hogy gratuláljon nekik, amiért nincsenek mozdonyaik, szegény emberek pedig kissé bárgyún mondtak köszönetet, lévén hogy sohasem hallottak vas-utakról. Következésképpen nem olyan nagy bűn, ha valaki Velencében a város hangulatát a gonosztevőkről és álarcos szerelmesekről szóló mesékben véli felfedezni, és gondolaparádét rendez, úgy, ahogy mások teveháton látogatják a piramisokat vagy konflissal Róma történelmi belvárosát. Csakhogy Velencének az a képe, ahol – valakit idézve – a szerelem, az orvos, a levelek, a rendőrség és a halál gondolán érkezik és távozik, hamis. A valóságban a velenceiek inkább gyalog járnak. Az a köztudatban megejtően továbbélő Velence, amely tele van állva éneklő gondolásokkal, romantikus vétetésű, onnan indult a lagúna diadalútja
a költészetben, de onnan származnak a közhelyek is. Az egykor létező több ezer gondolából mára csak néhány száz maradt, és ezeknek is csak egy kis hányadát használják magánvállalkozók. Immár jelképpé váltak, a velencei szárnyas oroszlánhoz hasonlóan (a fekete szín törvényes megszorítást jelentett a túldíszítettség ellen), csak ünnepekkor, hivatalos ceremóniákon kerülnek elő, az idegenek sétáltatására szolgálnak.

Éppen akkor jártam Velencében, amikor a gondolások a Szent Márk téren gyűltek össze, és vízijárműveik elégetésével fenyegetőztek, amennyiben a városi hatóságok nem szabnak határt a vízitaxik elszaporodásának. Egyike volt ez azon kevés alkalmaknak, amikor Velence sorsa ellen lázadt. Azt viszont senki sem tudná elképzelni, hogy egy szokványos városban a fiákerkocsisok az autók számának korlátozását követeljék. A XIX. századba visszanyúló megtorlások a lagúnában nem is annyira hiú ábrándok. És ha nem természetes is, inkább csak kacérkodás, a romantikus alapállás hovatovább igen kényelmetlen védőpáncéljává válik Velencének, amely még azoknak a benyomásait is, akik szeretik, gyakorta taszítja a kényelmes utánérzések csapdájába.

HALLER BÉLA fordításai