SPANYOL ÍRÓ MESÉL AZ „EL PAÌS” OLVASÓINAK
Azzal fogjuk kezdeni, ami nem látható, talán az egyetlen, amely nem hagyja magát megcsodálni, aminek a létezése is valószínűtlen, és az utazó számára igazából lehetetlennek tűnik. Emberek, akik Velencében élnek! Férfiak és nők, akik anélkül, hogy bármi közük is lenne a turista-nagyüzemhez, állandóan ott vannak! Emberi lények, akik az egész évet a Nagy Múzeumban töltik, négy hosszú évszakát ennek a városnak! Egyének, akik nem érik be azzal a három, öt vagy hét nappal, amelyet minden halandónak fent kell tartania élete hatalmas előjegyzési naptárában a világ egyetlen olyan helye számára, amelynek kihagyása beárnyékolhatja tiszteletreméltó végső képmását még azoknak is, akik egyébként eleget tettek esztétikai kötelezettségeiknek eltékozolt vagy munkás életük során.
Csak ez a fenyegetés, amely létezésünk teljességét veszi célba, magyarázza azt a tényt, hogy a fiatalabb turisták közé keveredve – a gyűlölt hálózsákosok közé, akik nyaranta zavarják a vizeket – idős, olykor roskatag turisták tömegei vonulnak végig a Szent Márk téren, sokdioptriásra állított fényképezőgépek mögé bújva vagy a földet nézve, mintha attól tartanának, hogy az előreszegzett tekintet, amely végre azt veszi szemügyre, amit e bolygó minden emberi lényének szemügyre kell vennie a végső elválás előtt, nehogy azonnali hatállyal elindítsa őket abba a másik paradicsomba, amelyből nincs visszatérés.
Csak ezzel magyarázható az is, hogy időről időre a repülőgépek, amelyek a meglehetősen közép-amerikai kinézetűMarco Polorepülőtéren landolnak, félórás késéssel engedik kiszállni épkézláb utasaikat, mert „tolószékekkel” megrakottan érkeznek (amint egy gyakorlatias észjárással megáldott hostess nevezte több ízben is a bennük ülőket), akiket elsőkként és nem minden kockázat nélkül bocsájtanak a földre kezdetleges darukkal és műanyag csúzdákkal.
Egy órával később a „tolószékeknek” szembesülniük kell a számtalan lépcsőn és hidacskán való közlekedés megoldhatatlan gondjával, de nem tetézhetik szerencsétlenségüket azzal a szégyennel, hogy nem látták Velencét. Ide mindenképp el kell jutni.
A velenceiek tisztában vannak mindezzel, és a tudat, hogy városuk az emberiség világföldrajzi álmainak fő-fő úticélja, alakította jellemüket és a világhoz való viszonyulásukat. Nem meglepő, hogy a velenceiek, még ma is, középpontjában érzikmagukat annak a világnak, amely – akármagát vonszolva is – eléjük járul.Még manapság is hallani lehet, a legönteltebbek szájából, hogy a vidék a Ponte della Libertán túl kezdődik, amely az egyetlen kapocs (nem számítva az 1841–1846 között létrehozott vasúti összeköttetést) a szárazföld és a várost alkotó szigetek között. Ez a Mussolini, Vittorio Cini és Volpi di Misurata gróf által elgondolt építmény, amely három és fél kilométeres hosszúságával immár ötven éve köti össze őket a félszigettel, és lehetővé teszi, hogy az autók a városkapukat ostromolják mint újkori sárkányok, számukra egy oda nem illő köldökzsinórt jelent, amellyel nincs mit kezdeni, csak eltűrni lehet. Velence a városok legkiválóbbika a velenceiek szemében.
A világ többi része vidék. Ennek a felfogásnak a legharciasabb és legkeményebb megfogalmazása fajgyűlölő ízű: „A négerek a Ponte della Libertán túl kezdődnek.” De ezek a városlakók – az egyedüli fehér emberek saját vélekedésük szerint, az egyedüli civilizált része annak az emberiségnek, amely velük összehasonlítva csupa vademberből áll – nem egykönnyen láthatók. Lerohantan, vesszőfutásra ítélten, zaklatottan, hajszoltan, lassacskán fehérember-szokásaiktól és urbánus hagyományaiktól megfosztottan, egyre kevesebben vannak azok, akik egy tapodtat sem hajlandók tovább hátrálni. Ebben az évszázadban fokozatos de egyre növekvő elvándorlás folyt Mestre irányába, amely kezdetben proletárnegyed volt néhány kilométerre a várostól, és amelyet ma, összeszorított szájjal, a leglanyhább és leghitványabb
velenceiek irigyelnek, a legálnokabbak: diszkók vannak ott, mozik, fiatalok, nagy üzletek, áruházak, mozgalmasság, élet. A köztársaság idején Velencének csaknem háromszázezer lakosa volt. Mostanra hetvenezer maradt, és az elvándorlás folytatódik.
A velenceiekkel nem könnyű találkozni, mert először is keveset járnak el hazulról. Dinnyezöld ablaktábláik mögé rejtőzve pizsamásan nézik a világ többi részét – a világ perifériáját – húsz tévécsatornájukon keresztül. Annak a közönynek és érdeklődéshiánynak minden iránt, ami nem rájuk és őseikre vonatkozik, nem lehet párját találni az északi félteke legbefelefordulóbb országaiban sem. Velence három mozija félig elnéptelenedve pang, akárcsak a Goldoni színház, a bárok és az utcák alkonyatkor, az előadó- és koncerttermek (bár ez utóbbi inkább kivételnek tekintendő). Alig van valami, ami kimozdíthatná őket házaikból, városukból. Kerülnek minden olyan lokált, amelyet turista-észjárás szerint alakítottak, vagy ennek nyomait viseli, és ez azt jelenti, hogy elkerülnek csaknem minden lokált a városban. Mozgásterük mind jobban beszűkül, de magától értetődik, hogy nem mutatkoznak a Szent Márk tér kávéházi teraszain, ahol más korokból ittrekedt zenészek muzsikálnak (klarinéton vagy hegedűn, nagybőgőn, hangversenyzongorán, harmonikán!), sem a közeli trattoriákban, éttermekben, sem a vásári színekben rikító Schiavoni partszakaszon sétálgatva, szemközt a lagúnával, és természetesen gondolán sem. A kihagyhatatlan Florian kávéházban csak szokatlan órákban, amikor a látogatók a kimerült turista mély álmát alusszák. Mutatkoznak viszont olyan helyeken, amelyeket az utazók kevéssé találnak vonzónak, de amelyek visszafogott szokásaik párlatát jelentik, és amelyeket az utazási irodák nem is ismertetnek túlhajszolt ügyfeleikkel: délben a hölgyek és urak ebéd előtti italukat kortyolják a jellegtelen Paolin fagylaltozóban; séta a fennkölt szépségű Zattere partszakaszon; éjszaka egyik-másik későn fekvő és a zenebolondok egy része a titokzatos és ósdi Campiello bárban bukkan fel, amely egyike a kisszámú, tíz óra után is nyitva tartó lokáloknak. Az operaházi éjszakákon nyilván láthatók a tizennyolcadik századi La Fenice színházban, a legfehérebb és urbánusabb, vagyis legbüszkébb, legzárkózottabb, legmegvetőbb és legtekintélyesebb velenceiek gyülekezőhelyén. Nem mintha a La Fenice túlságosan jelentős operaszínpad lenne, vagy a velencei operahagyomány egy napon lehetne említhető a milánóival. De a jóravaló embereknek, a mindenkori velenceieknek ott a helyük a nézőtéren.
Éppen azért, mert a zene szerepe még a szokásosnál is halványabb vagy másodrendűbb, a nézőtéren grandiózus estélyi ruha-, cipő-, bunda- és ékszerparádé zajlik; és éppen azért, mert a velenceiek kevéssé ismerik a külvilágot, elhibázzák a mértéket, vagy, pontosabban, mértéktelenek a fitogtatásban. Olykor az énekesek panaszkodnak, hogy ebben az operaházban a hangjuk elvegyül a drágakövek zörgésével, és szemeiket vakítja a sok arany visszfény a sötétben, minthogy bizonyos hölgyek túlságosan felcicomázzák kezeiket, füleiket, nyakukat abbéli igyekezetükben, hogy elkápráztassák főként önmagukat. Mert valójában ez a velenceiek egyik meghatározó vonása. Arra az igényre gondolok, hogy mindig kifogástalanok legyenek, szép ruhát, szép cipőt, szép ékszereket hordjanak. A kíváncsi utas felismerheti majd azt a kisszámú városlakót, akikkel kóborlásai során találkozik majd, mert, a turistáktól eltérően, akik mindig madárijesztőnek öltözve, olykor toprongyosan mászkálnak, a velenceiek mindig mintha elegáns összejövetelre tartanának a nap bármely órájában és bármely évszakban, még akkor is, amikor a hőség és a pára összeszövetkezve igyekszik verejtékben fürdetni akár a legkikent-kifentebbeket is. Különösen a velencei nők ismerhetők fel három dologról: mindig nagyon erősen festik szép, szoborszerűen merev, szegletes arcukat, olyanok, mint Egon Schiele arcai; fürgén járnak; igen szép, harmónikus izomzatú lábaik vannak, hála a sok lépcsőnek, amelyeken fel- meg lementek hídonjáró életük során.
De nem könnyű megpillantani őket. Más utcákon járnak, mint a turisták.Miután a legfényesebbekből és fontosabbakból kiűzte őket a szüntelen áradat, amely időnként közlekedési dugókba sűrűsödik össze, kétségbeesésbe kergetve azokat, akiknek időre el kell jutniuk valahova, a velenceiek rövidítéseket keresnek, és beveszik magukat oda is, ahova nem merészkedne semmiféle idegen, attól félve, hogy eltéved a város kifürkészhetetlen labirintusában: szűk kis sikátorok, amelyekben egyetlen ember fér el, épületek köze, kapualjak, amelyekről nem gondolnánk, hogy valahova is vezetnek, utcácskák, amelyek látszólag csak a vízre nyílnak. A velenceiek kénytelenek voltak átengedni utcáikat a kívülről jövőknek, a vidékieknek, és egy titkos városban jönnek-mennek, amely párhuzamos a turistaútvonalak sárga nyilai által jelzett másikkal. Valójában nemigen látják a város bámulatba ejtő részét, azt, amelyről a világ többi része álmodik, inkább csak hámló és málladozó falakat, hidacskákat apró és névtelen kis csatornák fölött, repedéseket és karcolásokat, a város hátterét, árnyékát, ahol nincsenek üzletek, sem szállodák, sem vendéglők, sem bárok, csak a lényeges elemek, a kő és a víz. Kerülik a zsúfolt vaporettókat is, így aztán kénytelenek kilométereket gyalogolni, valahányszor kilépnek az utcára. Legfennebb a traghettót engedélyezik maguknak, amely némi aprópénzért átviszi őket a Canal Grande egyik partjáról a másikra. Ez az, amely a leglelkesítőbb élmények egyikével kárpótolja őket: a traghetto az igen rövid távot keresztben araszolgatva teszi meg, a hosszanti irányban haladó vaporettókat és csónakokat kerülgetve. És ekkor végre, néhány másodperc erejéig a paloták azt látványt nyújtják, amelyet építőik szántak volt nekik.
HALLER BÉLA fordítása