Felperzselt földre érkeztem, puhán a talpam
pernye simítta’ csak, a nyomokat mögöttem
gaz tettek mosták el, és fityegett szakadtan
egyenruhám s alatt’ a lélek elgyötörten.
A mélybe tartottam, a víz felől ha jöttem,
s a bor után nem tarthatott soká az asztal,
noha keményebbé lett minden korty panasszal.

Eleddig mi történt, a fojtón nyughatatlan,
kibillent éveket próbáltam összegezni,
s mint áruló, hajóra szállva nem haladtam:
kutatni a megértés partjait a messzi,
leolvadó határon, csakhamar kikezdi
az embert, ha már nem lehet biztos se benne,
a semminek vagy mindennek értelme lenne.

Az útirányt megszabva falként támogattak
üres zsebeim, oldalról majd’ szétlapítva,
amíg a városig (hol inger a garatnak
a nyüzsgés és egyéb, a szíveket mi szítja)
a pusztán át elértem. S habár eltaszít a
hamisan csillogó főúri lét magától,
befogad s elrejt a megannyi szűk sikátor.