Kibeszélő-s(z)ó

Kapálóztak. Ütöttek, rúgtak, vágtak. Mert hogy közel akartam férkőzni hozzájuk. Volt, amelyikre ráüvöltöttem. Volt, amelyikhez eleve bonckéssel közeledtem. Volt olyan, amelyiket elvittem kirándulni, tőle teljesen idegen tájakra, hátha az élmény megnyitja a lelkét. Volt olyan is, amelyiknek mutogattam magam, hogy felingereljem s így bírjam szóra. Volt, amelyiknek villáskulccsal, lakatosszerszámmal vertem szét a fejét, nyílj ki, nyílj ki, mondtam. És elalélt, de nem mondott egy szót sem. Volt, amelyikből apránként, gondosan, rendre szedtem ki a belső szerveket, szívet, májat, tüdőt, csak hogy megtudjam, rejlik-e benne olyasvalami, amiről én eddig nem tudtam. Volt, amelyiket jégre vittem, eleve becsaptam, hisz azt mondogattam neki, gyere csak bátran, gyere, mutasd meg magad, semmit sem akarok tőled, miközben tudtam, dehogynem akarok, a lelked akarom, azt add ki nekem, suttogtam magamban. Volt, amelyiknek csak a testéhez, s volt, amelyiknek csak a szelleméhez kerültem közel. De volt, amelyikkel csak a kabátját sikerült levétetnem. Volt, amelyikkel semmire sem mentem. Nem hagyta magát megmutatni. „Majd máskor, csak neked!” – suttogta. És volt olyan is, amelyiket talán örökre elvadítottam magamtól. Egyik-másik állt, állt még egy kicsit, szégyenlősen, a költészet ablakkeretében, majd összecsapta előttem a függönyt. Pedig hát enyéim voltak valamennyien. Csak versek voltak, versek voltak szegények.

Vers és környéke 27.

A ceruza árnyéka
(In: Angyalszőr, Littera Nova Kiadó, 2004.)

Ez a táj szebb minden megírható
költeménynél. Hát hagyom
fejem fölött a cseresznyefát:
írjon bele a versbe. Az árnyék
ráhajol a papírra, mozdul, a
cseresznyefa lágyan beleír
valamit a versbe, megnézem,
ám mielőtt fejcsóválva
belejavítanék, már a pillangó
rója a maga sorát a füzetembe,
ezzel a dolog, persze, még
jobban el van rontva,
ám jön a rózsa, illata beírja
a maga sorát a sorba,
majd a nyikorduló kapu
következik, beleszól a szóba,
utolsó sorát ő írja meg
e költeménynek.
Tétován nézem a papírt:
hogyan is lehetne belejavítanom
a cseresznyefa, pillangó, rózsa
megmásíthatatlan üzenetébe?
Tétován nézem azt az
óriás, jutalom-radírgumit,
mely életem pályadíjául
nekem ítéltetett.

Ez a táj Dunaalmáson van, a „hegyen”, a Lilla út 47. szám alatt, ahol hat éve vettük meg házikónkat, a telek aljában álló, bennünket eltakaró két kicsi, s a telek felső végét lezáró öreg, óriás cseresznyefával. A környezeti, természeti képet tekintve a vers sommázó első sora talán sokkal inkább illenék egy tájleíró költemény végére, már persze, ha ez a vers nem éppen onnan akarna indulni, ahol a klasszikus tájleíró költemények végződnek. Hiszen a továbbiakban egyetlen szó sem esik már a tájélményről, mint a vers tárgyáról, nem a vers alakítja a természeti képet, éppen ellenkezőleg, a tünemény valóságossága ruházódik fel alkotói jogkörrel, és kezdi alakítani a szöveget. Kezdetben minden „ámulatra méltóan” „precízen és bájosan” történik, ám a társszerzővé előlépett cseresznyefa, pillangó, rózsa, kertkapu pillanatok alatt elorozza a verset a valóságos szerző elől. Így lesz a tündéri történés a vers üzenete, nem az, hogy valóságosan mi az üzenet maga. Az alkotó felhatalmazása csak az emberi világra szól. A Teremtő ehhez, segítségképpen, az egyformán remélt alkotói hírnév, hitel és elfogadottság „rangja” helyett, csupán a kétely, gyötrődés és alázat egyformán kijáró radírgumiját oszthatja szét egyenlő mértékben, az alkotói nagyravágyás megtestesítői között. S ez talán még inkább igaz itt, Dunaalmáson, Csokonai Vitéz Mihály múzsájának múlandó sírja közelében… („No, ezt kár volt megírni!” – mondja szövegem olvastán a feleségem. „A vers olyan egyszerűen mondja el, amit te itt komplikáltan sem tudtál megmagyarázni!” Igaza van. Ráadásul a vers pályadíjjal kapcsolatos utolsó négy sora igaziból szándékom szerint sem azt sugallja, mint amit itt föntebb kommentárként hozzáfűztem. Csak hát ezt most olyan komplikált lenne kérkedés, vagy a lélek sajgása nélkül elmagyarázni. Jó, hát akkor majd, egyszer, máskor, talán valaki más…)

Vers és környéke 34.

Ki van ott?
(In: Egyszercsak, Kriterion Könyvkiadó, 1986.)

Toborzóútra indult
a haza,
a szabadság
és a béke.

Híveket akartak
valahányan,
igaz híveket
mind a hárman.

Bélyegkereskedők,
léghajókészítők,
számolószakértők,
szőlőmívelők

gyűltek ki mindenhol
az idő piacára,
hol a három vándor
meg-megállott.

„Én vagyok a ti
Hazátok, mondta a
haza, olyan az orcám
épp, mint a tiétek”

s homlokán
fönnebb tolta a
tolldíszét.

„Én vagyok a ti
Békétek, mondta a béke,
nyugodt vagyok,
amilyennek szeretnétek”

s észrevétlen
megtapogatta a
farzsebét.

„Én vagyok a ti
Szabadságotok, mondta a
szabadság, reám
nézzetek”

s óvatosan
megigazította a
kötelékeit.

A három vándor
aztán
továbbállott.

A gyermekek még
jó darabon
követték őket.

„Láttad a Haza-bácsit?”
„Láttad a Szabadság-bácsit?”
„Láttad a Béke-bácsit?”

faggatták egymást
másnap
fölindultan.

Nem tudni,
merre folytatják
útjukat.

Ám ha kopogást hallotok
ajtótokon
s kérdésetekre:
„Ki van ott?”

az estéli szálláskereső
így válaszol:

„Szeretném meghúzni
magam nálatok.
Úgy ver az eső –”

„Én a haza vagyok”
vagy
„Én a szabadság vagyok”
vagy
„Én a béke vagyok”

nyissátok meg az ajtót
és a szíveteket.
Aztán döntsétek el:
igazat beszélt-e.

Nincs sok időtök.
Minden szavára
figyeljetek.

Mikor iskolába indulnak
gyermekeitek,
meg kell tudjátok mondani
nekik,

ki volt
az éjszakai vendég?

Alkalmi elvárásoknak soha nem tudtam eleget tenni, azaz, hogy úgy mondjam: semmit nem tudok megverselni, ez nem csupán akarat, hanem habitus kérdése is. Ám egyszer „megverseltem” én is egy témát. Beállított az Utunk szerkesztőségébe Hajdu Győző (van-e, ki e nevet nem ismerte?) s Haza, szabadság, béke címen meghirdetett ünnepi verspályázaton való részvételre kapacitálta az írókat. Már úgy értem, akit arra érdemesnek tartott. Azt sem vélte fontosnak, hogy takargassa a dolog alávalóságát, hiszen a közös szerkesztőségi szobában fennhangon győzködte neves kollégánkat, szálljon már be, írjon valamit, s megígéri, hogy övé lesz az első díj. Nos, ez az írástudói pofátlanság hatott rám, annyira, hogy megírjam a magam ellen-szabadság, ellen-haza, ellen-béke versét, Ki van ott? – címmel. Egy bukaresti szállodaszobában Farkas Árpádnak is beszámoltam főszerkesztője hadicseléről (mert hiszen Hajdu Győző minden tettét haditettként igyekezett elkönyvelni és elkönyveltetni), s elmeséltem vagy inkább fölvázoltam neki készülőfélben lévő versemet, amellyel próbáltam „odamondani” az irodalompolitika (bár inkább egyszerűen politika) világának. Nézem, olvasgatom, most, huszonegy-huszonkét éve írott szövegemet, s hogy úgy mondjam: semmilyen aktuál-politikai zöngét nem találok benne, sima, egyszerű szöveg, némi általános ideológia-kritikai utalás, felhang van benne, de nyoma sincs Hajdu Győzőnek, nyoma sincs felháborodásomnak, nyoma sincs a nyolcvanas évek szava-vesztettségének, nyoma sincs semmiféle alkalmiságnak benne… Idegen bolygók olvasói azt sem vennék észre, hogy miféle földrészen, miféle császárság korában íródott e költemény, hisz haza, szabadság, béke egy mennybéli bolygón bizonyára mindig is ugyanazt jelentette.

Vers és környéke 40.

Fúj a szél, vonat jár, madár száll
(In: Vigyázzállásból fejállásba, Kriterion Könyvkiadó, 1978.)

Túl az ablakon, odalenn vasúti töltés, vágány, sínek
futnak, vajon hova

ötemeletnyi ablak magasába fölfúj a szél, madarak
ringnak a levegőben

majdnem összeverekedtek az asszonyok, lányok, ki
kerüljön az ablakok mellé

természetesen az ablak mellé a legjobb munkásokat
engedhettük csak

egy
mozdulat
jobbra

egy
mozdulat
balra

lecsapni
a
kart

darab

nyolc éve dolgozom a gyárban, van televízióm, egyszer
szeretnék elutazni Szovátára

gyorsvonatok robogása, személyvonatok kocogása,
nemsoká itt a nyár

a szomszéd szalagnál dolgozik egy néni, azt mondják,
tavaly Párizsban járt

nemsoká itt a nyár, tisztára dilis az öregasszony,
nyolcezret kiadni ilyesmire

járt bizony, s azt mondja, ha lesz annyi pénze, megint
elmegy, bizony, ha lesz annyi pénze

Párizsban járt az ősz, hol is, már nem emlékszem, ki
is, nem emlékszem, kár

én hazamegyek, rendezem az udvart, építjük a házat,
rendezem az udvart, ez is öröm, igen

mutatta a képeket is, megmutatta, sok szobor mellett,
templom mellett lefényképeztette magát, mellett

én a faluban is olyan jól érzem magam, mintha
Buşteni-ben lennék, pont olyan jól, ha lennék

pedig a tengeren ám nagyon jó, a hullámok mint a
madarak, engem februárban küldtek, lám

én nem szeretek télen menni, nem szeretek télen menni
a nyárba, én a nyarat nyáron szeretem, menni

fölfúj a szél, az égen madarak ringatóznak, lehull, a
mélyben szelíden porlik a fű, a föld, a szél

egy
mozdulat
jobbra

egy
mozdulat
balra

lecsapni
a
kart

darab

jön a tíz-húszas személy, ó, jaj, a szívem, ó, jön, igen,
ott a fiú is, integet

és jön a déli gyors, vagy tán a téli gyors, hosszú az út,
míg ideér, üzen

s megjön a teher, mehet is, kővel, fával, géppel, s
megy is már szívemen, fekete kerékkel

egy
mozdulat
jobbra

egy
mozdulat
balra

lecsapni
a
kart

darab

természetesen az ablakok mellé a legjobb munkásokat
engedhetjük csak

igaz, hogy úgy mondjam, a virágok s a madarak, ugye,
bizonyos szempontból ártalmatlanok

de azért, tudja, mégis csak, de azért tudja, mégis csak,
de azért, ugye, tudja

ötemeletnyi magasságban csak a megbízhatóak az ablakok
mellett, fúj a szél, madár száll, vonat jár

miért csak a legjobbakat az ablakok mellé, a többinek
miért nem lehet, hiszen

a virágok és a madarak bizonyos szempontból ártalmatlanok,
ugye, ugye hiszem

fúj a szél, madár száll, vonat jár, fúj a szél, vonat száll,
madár jár, száll a szél, madár száll, fúj a szél.

Bizonyára soha nem gondolták volna a kolozsvári kötöttárugyár munkásnői, ott a hetvenes évek közepén, hogy húsz évvel később amolyan szellemi potyautasokként fognak kijutni Bécsbe, s édes-kesernyés-ironikus hangon megszólaltatott életüknek jó százfőnyi közönség tapsol majd a Bornemisza-társaság házi színpada előtt. Ennek is már majd tíz esztendeje, most mondok – írásban – először köszönetet érte Antal Imrének és lélekmegelevenítő kis csapatának, akik jószerével mind Erdélyből elszármazottak voltak, így hát – színpadon – igen könnyen azonosultak azzal, ami elől – való életükben – Bécsig menekültek. Munkásnőimet váratlanul érte a Szépfalusi István vezette kör meghívása, noha attól kezdve, hogy a Szocialista Munka (lehetséges) Hőseiből versemben valóságos lírai hősök lettek a hetvenes évek közepén, érte őket egy-két meglepetés. Bizonyára meghökkentek volna már akkor, a való életükben, ha a teljesen szokványosan megírt üzemi riportom után, kezükbe kerül az irodalmi lap is, melyben életük versbe átültetett változatával szembesülnek. Mert hiszen a valóságos riport készítése közben semmi olyasmi nem került szóba, amit aztán életük köré fogalmazva olvashattak vissza. Talán csak az rémlett volna ismerősnek, hogy a vers is azzal foglalkozik, miért csak a legjobb munkások kerülhetnek az ablakok mellé. Az igaz, ezt mondták, nem tetszett nekik, és ezt meg is mondták, de a többiből egy szó sem igaz, lehet hogy máshol, más gyárban mondtak ilyesmit az asszonyok, de itt ők nem, ők itt többet egy szót sem ebből, ami itt le van írva. Ám aztán, igaz, nem igaz, ezek a talán máskor, talán más gyárban elhangzott szavak a versben mégis életre keltek, hitelesen vallottak arról, miként élünk mi ott, a hetvenes évek Romániájában. Hiszen mi egyébért tűzte volna műsorára annak idején például a temesvári egyetemisták Thália Színjátszó köre, s játszotta el csoportos dramatizálásban, robotmunkát utánzó, gépies mozdulatsorral, ugyanolyan karmozdulatok kíséretében, mint a húsz évvel későbbi, a bécsi bemutatón? A vers bécsi utóéletéhez, persze, az is hozzátartozik: a Bornemisza-társaság verses dramatizálását ugyanaz az Antal Imre szorgalmazta és hozta tető alá, aki húsz évvel azelőtt maga is a temesvári diákelőadás egyik szavalója volt. Csak aztán mérnök lett. És disszidált. És ausztriai magyarság-szervező tevékenységért Pro Cultura Hungarica kitüntetésben részesült. De hát ez már nem tartozik az én Someşul kötöttárugyárbéli munkásnőim életéhez.

Vers és környéke 42.

A hollywoodi temető
(In: A hollywoodi temető, Zrínyi Kiadó, 1999.)

1.
Turisták jönnek messzi tájról,
mintát venni a szivárványból,
mely üveg alatt működik szépen,
klinikai inkubátor edényében.
Hollywood már borostyánban.

2.
Mindenki tud pontosan mindent,
az igazgató s a teremőrök,
nem is fordulhatsz persze máshoz,
gipszből a katonák s a dizőzök.
Hollywood már borostyánban.

3.
Megöregedtek mind a sztárok,
a korszak lejárt, nem jönnek újak,
megírni emlékirataikat
ezüst-dióba, arany-dióba bújnak.
Hollywood már borostyánban.

4.
A „hogy volt az úgy volt?” – lám
ez lett a szeme a szitának,
és fehér köpenyben jő az est,
s a leszről már nem itt vitáznak.
Hollywood már borostyánban.

5.
Zajlanak néha nagy ünnepélyek,
s ott ül mindenki, mintha élne,
s díszül a habostorta tetejére
egyszer csak odacseppen valaki vére.
Hollywood már borostyánban.

6.
Emlékezéskor épp mintha laknák,
csak aztán hunynak ki a fények,
felügyelők lettek az egykori statiszták,
a villanyfelelősök meg moziszínészek.
Hollywood már borostyánban.

7.
A kellékek megvannak mind. No persze,
megtépázva. Időnként bérbe vesz
ezt-azt valaki, jó idők járnak
a mutogatókra s a reklámirodákra.
Hollywood már borostyánban.

8.
Meg lehet élni abból, hogy valami
volt itt, még ha nem is tudni,
hogy mondjuk mi lesz most kedden,
tükörbe ütött fejjel állunk s
az életvize szétdúlt üvegekben.
Hollywood már borostyánban.

9.
S akit még megtűr e látvány-város,
csak azért tűr meg, hogy szerepeljen:
hogy az ajtókat nyissa-csukja,
s hogy víz legyen a ketrecekben,
ha Hollywood már borostyánban,

10.
azok előtt, kik itt maradtak,
oroszlánná omolva, nyúllá verve,
szopizza békén zug-piáját
a leborotvált sarki medve.
Hollywood már borostyánban.

11.
Fontosak voltak mind, míg ének
és szellem volt a tereken,
amíg a sztárok lelkesedtek

e pappundekli-hegyeken.
Hollywood már borostyánban.

12.
Míg váratlan ki nem derült,
hogy valami nincs rendben a vérrel,
hogy nájlon-pungákból hull alá,
banis lyukakból s özönével.
Hollywood már borostyánban.

13.
Hát valahol itt történt a vétek.
Aztán már hiába álltak fel a sztárok.
Az aranyköd sírok fölött ragyog,
másként játsszák már a világot.
Hollywood már borostyánban.

14.
Akik a fénykort jelképezték,
szerepeiket eljátszották.
Akár élnek, akár nem élnek,
múltjuk teszi ki jellemük nagyját.
Hollywood már borostyánban.

15.
Képeik ott vannak kiakasztva,
színi-iskolákban, rózsaszínben,
s a jótanulók majd megtanulják,
hogyan játsszák el, ami nincsen.
Hollywood már borostyánban.

16.
Szóval hát ennyi a legendaváros.
És hősei a legendának. Anyám
fekete szilvaízt főz,
így lesz vége a ragyogásnak.
Hollywood már borostyánban.

17.
Aki valamit látni akar még,
abból, ami volt, hát jöjjön gyorsan.
Álmodozzon csak elrévedezve
a fekete-fekete vagonokban.
Hollywood már borostyánban.

18.
És átalakul az álomváros,
az égen hulló virág megy át,
már nem a vásznon, a díszlet mögött
történnek meg a tragédiák.
Hollywood már borostyánban.

19.
Csak mikor vér folyt, igazi vér,
le a falakon, szanaszéjjel,
akkor derült ki igazából
mi történt itt-ott, egy-egy éjjel.
Hollywood már borostyánban.

20.
A sztárok, persze, még szerepeltek,
interjút adtak, mosolyogtak,
ahogy fényesedtek a jupiterlámpák,
úgy sötétedtek el a kapualjak.
Hollywood már borostyánban.

21.
Mind, aki eddig rajtuk csüggött,
már egyébbel foglalkozott régen,
Hisz itt is, ott is pokolgép robbant
az iskoláskönyvek vitrinében.
Hollywood már borostyánban.

22.
Hiába léptek ki a sztárok
hófehér erkélyre, pávakertbe,
meg-megreszkettette a levegőt
a polgárjogi mozgalmak csendje.
Hollywood már borostyánban.

23.
Ma zarándokhely az álomváros.
Kik nagyok lettek, a nevük kőben.
Ám irgalmatlan idő sír föl
a ma született csecsemőkben.
Hollywood már borostyánban.

24.
Voltak, persze, kis tüntetések,
Hollywood mellett, Hollywood ellen,
nem engedték, hogy földbe szálljon,
nem engedték, hogy mennybe menjen.
Hollywood már borostyánban.

25.
És fölsorakoztak mind a szabók,
kik rangot varrtak a nevekre,
de az aprópénzt megtartották,
kuncogva hullott a zsebekbe.
Hollywood már borostyánban.

26.
Mígnem a világ összefogott,
megmenteni a látvány-várost,
gyűjtés indult nagy hírveréssel,
lávaként öntötte el a világot,

27.
ám ahogy alábbhagyott a láva,
úgy fagyott bele a csoda-város
hírtelen kihűlt tajtékjába:
belefagyott a borostyánba.

28.
Turisták járnak kívülről körbe,
ám mi odabenn nem élünk könnyen,
csodálják e borostyán-várost,
annyi a levegőnk, amennyi tüdőnkben,

29.
élünk benn az arany-gömbben,
jönnek kívülről s körbejárnak,
ahogy mi látjuk odabentről,
aranyló holdak és arany-árnyak,

30.
élünk e sárga mikroszkópban,
arannyá-dermedő hazánkban,
s az remeg minden dobbanásban,
hogy Hollywood már borostyánban.

1985

Ezt a verset erre az alkalomra „beszámoztam”, s megpróbálom szakaszonként „felfejteni”. Strófánként egy-egy mondattal. 1. A cím volt meg legelőször, de attól kezdve, hogy a cím megvolt, mögötte ott sejlett, ott volt minden, csak meg kellett írni. A „szivárvány havasán” mitikus világát rögtön be is utaltam az „elfekvőbe”. 2. Világos volt, hogy azt, amiről írni fogok, a valóságtól nem minél jobban eltávolítva, hanem ahhoz jobban közelítve lehet csak megfogalmazni, olyannyira a kollektív tudat napi élményanyagára támaszkodik. 3. Ebben rejlett a kísérlet veszélye is, mármint a hitelesség szempontjából, hogy ugyanis lehet-e lírában pontosabban fogalmazni, mint ahogy kellene, röpiratban? 4. Akkor, amikor sem a jövőnkről, sem a jelenünkről igazán mindenkihez szóló szavakkal már nem szólhattunk. 5. Az élet szakadt meg tulajdonképpen, s ezt néhányan, ha vérvalóságos életük árán is, de már nem tudták nem kinyilvánítani. 6. Olyannyira szerepkényszerbe került az egész társadalom, hogy a legképtelenebb képviseleti formát is hajlandó volt tudomásul venni. 7. S ezt annak a múltnak a kijátszásával, vagy éppen kisajátításával gyakorolták, melynek megteremtéséhez semmi közük nem volt a kisajátítóknak. 8. Megteremtődött a szellemi és tárgyi rekvizitum-kiárusítási iparág, a maga haszonélvezői körével. 9. A szolgálatviselők- vagy vivők nem sokat tehettek ez ellen, hisz egyrészt maguk is haszonélvezői e folyamatnak, másrészt, mert funkciójuk szerint amolyan szalonképes börtönőr szerepre vállalkoztak. 10. Szellemi életünk „nagyvadjai”, és a kisvadak, de még egzotikusabb „állatfajtáink” is a legnevetségesebb változatát voltak kénytelenek élni saját életüknek. 11. Előzőleg megvívták ők az értünk való harcukat, csakhogy ezzel együtt jutottunk oda, ahova. 12. Akkor már valahogy mindenki azt érezte, érezhette, hogy nincs hitele a kitartásra, harcra buzdító szavaknak. 13. Csakhogy a Bretter-féle parancsolatot, az „itt és mást” nemigen akarózott felvállalni. 14. Világos volt, hogy kultúrpolitikánk legtiszteltebb személyiségei sem tehetnek valójában semmi többet. 15. Persze, hivatkozási alapnak életük, példájuk, munkásságuk megfelelő volt. De nem generálhatott valódi, élhető életprogramot. 16. Így lett vége az értelmiségi legendának. (Hogy anyám pontosan hogyan is került ide, azt nem tudom.) 17. Ha hívtuk még magyarországi barátainkat, csak azért hívtuk, hogy lássák: még vagyunk. 18. S aztán egyszercsak elkezdenek jönni a hírek, nekem például Aradi Jocó kezembe adja az Ellenpontok szamizdat-folyóirat első számát. Én meg továbbadtam a hírt Szilágyi Istvánnak. 19. Majd ezt követően, jött, aminek jönnie kell: megfigyelések, házkutatások. Például jó barátaink, Cs. Gyímesi Éváék háza táján. 20. Mindennek persze, nyoma sem volt a mindennapi élet felszínein, még egymás közti beszélgetésekben sem nagyon. 21. Ám a történések parancsa világossá tette: ezután másra kell figyelnünk. 22. Minden nagygyűlés, hangzatos hűségnyilatkozat mögött ott volt már akkor az „ellenpontosok” példájának iszonyatos csendje. 23. Mást nem láthattunk. Mást nem gondolhattunk. Mást nem érezhettünk. (Igaz, volt olyan kollégám is, aki annak idején kijelentette: Szőcs Géza ne beszéljen helyette!... Mondta halkan, halkan, nagyon halkan, a kolozsvári főtér sarkán…) 24. Persze, akkor már a nyugati rádiókban is beindult a támogató kampány. 25. Hogy a hőscsinálásból (hőssé válásból?) egyesek miként húztak hasznot, azt nem láttam át világosan, csak érzékeltem, hogy így van. 26. Persze, ez a tényen nem változtatott: beszüremkedett életünkbe az értünk drukkoló világ jelenléte. 27. Ideig-óráig. 28. Aztán rájöttünk: „annyi a levegőnk, amennyi tüdőnkben”. 29. Azaz: élve eltemettek minket. 30. S aztán figyeltek, figyeltek, mint egy rovart a rovargyűjteményben. Ekkor már majd minden újság, majd minden lapszámának, majd mindenik oldalán ott volt egy cikk, mely „aranykorszaknak” aposztrofálta az időt, az időt, amelyben éppen haltunk… A vers, megírása után hét évvel, a kilencvenes évek elején jelent meg először, Magyarországon, majd újabb hét év elteltével került be megjelenő könyvembe. Hogy szól-e ma is arról, amiről akkor szólnia kellett, vagy már akkor sem szólt arról, amiről szólni akartam, hát igen, ez elég fogas kérdés.

Vers és környéke 43.

Örökkön-örökké
(In: Vigyázzállásból fejállásba, Kriterion Könykiadó, 1978.)

Mint kiket leszerelt
egyetlen harangba zártak,
úgy süllyed le a két öreg,
egyre jobban a mélybe, a
széthulló, aranyló szőlőlugas
s a valamikor eljövendő fiú
kesernyés-mindenható igézetébe,
valami zöld homályú birodalomba
ereszkednek le, mint akiket
búvárharangba zártak, mint
akik búvárharangba szálltak, s
most átadják magukat végképp
a mindenható óceánnak, ülnek
a szürkülő homályban, csak
ülnek a két kicsi sámlin,
hallgatagon, mint akik
megvallották, elmondták utolsó
szavaikat, s már nincs több szó,
amivel egymáshoz szólhassanak,
csak ülnek mától így,
örökkön örökké, öröm nélküli
gondban, mint király és királyné,
két kicsi sámlin, valami
tétova birodalomban.

Ennyi, ennyi maradt abból a kétszázvalahány soros poémából, melyet a hetvenes évek elején írtam. Akkoriban igen foglalkoztatott, miként tudnám tágítani a lírai önkifejezés határait, bár nem is az a jó szó, hogy foglalkoztatott, hiszen ez nem tudatos líra-feszegető program volt, hanem inkább belső líra-feszegető késztetés. Három olyan – mondjuk úgy: hosszú – verset írtam, melynek címe alá azt a műfaji megjelölést jegyeztem: „Poéma színpadra és filmszalagra”. Azzal próbálkoztam, hogy egyfajta társművészeti kombináció bevonásával élőbbé, izgalmasabbá, életesebbé tegyem a verset. Valami totális művészetet szerettem volna kikavarni lírai vegykonyhámban. Mindig is volt bennem késztetés arra, hogy az irodalomba nem irodalmi életszerűséget is (azaz: igazi valóság-fedezetet) beépítsek. Minden bizonnyal ott van e kísérlet előzményében az a döbbenetes emlék, amely egy prágai kirándulásunk során maradt bennem, a Laterna Magica megtekintése után. Akkoriban Kelet-Európában, hogy úgy mondjam, mindenki erről beszélt, erről a varázslatos, éppen a társművészetek zseniális ötvözésére vállalkozó cseh kísérleti színházról, így hát csehszlovákiai turistautunk során az az egy igazi vágyam volt, hogy eljussunk Prágába is, s megnézhessük a produkciót. S ez a fantasztikus korabeli multimédiás átváltozó-színház, ahol a vetített mozgóképekről „leszaladtak” a színészek, s bejöttek az oldalajtón át a színpadra, vagy éppen fordítva, a szerelmespár a színpadról kisétálva a vetített kép búzamezejében folytatta útját faluja felé, e némiképp bugyuta produkció-felidézésnél, leírásnál jobban, sokkolóan hatott rám. Aztán megpróbáltam én is, papíron, valami hasonlót felépíteni. A totális színházhoz hasonló „totális költészetet”. Ebből nőtt ki Az átvilágított földgömb című könyvem műfajt elegyítő két hosszú verse, a Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön, és a Lovak a virágoskertben. A harmadik „színpadra és filmszalagra” írt poémából mindössze a fönti Örökkön-örökké című vers maradt. Aminek semmi köze a kitalált poémához, mely témája és szövege szerint az épülő toronyházak tövében lerombolt régi világ elpusztításának apokaliptikus látomása lett volna. Ha meg tudtam volna írni ! Ám hiteles csak ennyi volt belőle. Ami itt megmaradt. Sokáig tartogattam fiókomban ezt a poéma-töredéket. Aztán évek múlva, külön darabként, betettem a következő verseskönyvembe. Ugyanis soraiból szüleim sorsa süt felém.

Vers és környéke 44.

Összenéznek s visszakérnek
(In: Alföld, 2006/11.)

Miért is el mindenhonnan,
ha csak ott jó, az akolban?
Az éden széthull reszlire,
pipere-holmi lett a balzsam.
Mivé akartam, azzá lettem.
Zeng-zúg az x, y, z felettem.
Ha nem kellek már senkinek,
szétesek névtelen tüdőre,
szívre, májra, kiporcióz
majd centiről centire,
nevet ad és visszahonosít
az orvosdoktorok tudománya.
A pásztorolók majd összenéznek,
összenéznek s tán visszakérnek,
visszakérnek s tán visszamérnek,
vagy összeseprik az egészet.

Semmi kétség, nem voltam alkalmas erre az életforma-cserére. Sok, nem álmatlan, éppen ellenkezőleg, álommal teli éjszakát okoz ez nekem, s amint telik az idő, egyre inkább. S az álommal teli éjszakák fájdalmasabbak, mint az álmatlanok. Éjszakáim álomvilágát mára szinte teljesen kisajátította a több mint másfél évtizede odahagyott egykori életünk, annak utcái, terei, helyszínei, érdekes, hogy annak egykori életünket meghatározó emberei nélkül. Mindig csak a váratlanul elém bukkanó utca, amelyről álmélkodva állapítom meg, hogy de hiszen ez a mi utcánk, mindig csak a váratlanul elém bukkanó város, amelyről álmélkodva állapítom meg, hogy de hiszen ez a mi városunk, s bár az álomkaleidoszkóp mindig mást mutat, bármi is legyen a kép, annak a legkisebb dirib-darabkája is abból a másik, elhagyott, egykori életünkből való. Álmomban valami olyanszerű rácsodálkozással ismerem fel az elém táruló, régvolt világot, mint az emlékezetkiesésből magához térő ember a tudatába visszarajzolódó egykori életét. Ezekbe az álomképekbe nem egy más világból hullok, nem egy másik, mondjam úgy, azóta megélt magyarországi létből, ahonnan előkerülök, annak nincs semmi meghatározó toposza, az érzés egy rácsodálkozás csupán arra, amit látok, mint aki nem tudja, eddig hogyan is nem volt itt. De hát hol is voltam én eddig tulajdonképpen, fut át rajtam álmomban, mindahányszor? Egyszer sem ébredtem úgy álmaimból, hogy az ébredés mélyén valami álomtudati rögzítése is legyen a megelégedettségnek, hogy ja persze, hiszen mi itt élünk Magyarországon. … Régi ismerősünk jut eszembe, aki a hetvenes években nyugatra disszidált, s kinn hónapokon keresztül éjről éjre álmodta ugyanazt, hogy elkapták és viszik, viszik vissza, abba a világba, amelyből menekülni akart – s amely, íme, most nekem teljesen más értelmű, immár örökkévaló álombeli „kísértet”-tájammá vált.