[2016. július]
BÁLINT TAMÁS: LÁV SZTORI. BUDAPEST, ERDÉLYI HÍRADÓ KIADÓ – FIATAL ÍRÓK SZÖVETSÉGE, KOLOZSVÁR, 2015.
Divattá vált a versbeszéd: ismét hosszú verses költemények születnek, de akár a slamet is itt lehet említeni mint a köznapi problémák megfogalmazója.
Bálint Tamás első könyve, A pap leánya, birtokostul című verseskötet 2007-ben jelent meg, majd négy évvel később látott napvilágot a Visszaút a fekete folyón című verseskötete. Újabb négy év után jelent meg a Láv sztori elbeszélő költemény, amely, miként címe is mutatja, egy szerelem, természetesen nem akármilyen, és ha már minősíteni kell, mai, jelenkori, a jelen díszletei, érzelmi divatjai között zajló szerelem történetét meséli el.
Az alapot Alekszandr Puskin Anyegin című verses regénye adja, de az akkori kézzel írt levelek itt e-mailek, a szavak is maiak, a mai élet szavai, a sorok ritmusa pedig pergőbb, a rímek csattanói hangosabbak, ironikusabbak: „A válasza borítékolható volt, / az összeborulós vidám igen, / örömkönnyekbe lábadozva csókolt, / a jenki filmekben mint amilyen: / őszintén, tisztán és gyermekien. / Az érzelem részemről is jelentős, / óriási a boldogság, de felhős.”
De nem csupán formai a különbözés. Maga a szerelem sokkal kézzelfoghatóbb alakban jelenik meg, van rutinja, testisége, anyaga, „bankszámlája”. Amiképpen a borítón megjelenő szív sem a szerelem stilizált (parkbeli padokba vésett) jelképe, hanem egy anatómiai ábra, úgy a romantikus stilizációt az ironikus stilizáció váltja fel.
És hogy milyen ez a szerelem? Elsősorban nem is az a lényeges, mi történik, milyen jeleneteken keresztül jutunk el a beteljesüléshez, majd a beteljesülést menetrendszerűen követő kiábránduláshoz, hanem a megírás módja számít, ami párhuzamos a szerelmi gyakorlattal is: a szerelemben a hogyan a lényeges, lévén, hogy évezredes történet ismétlődik újra meg újra. A címbeli angol szó magyaros formája ilyen szempontból szintén frappáns sűrítménye a kötetnek. Ellenben, amikor a verselés aprómunkája, a hétköznapok következnek, ott többször megakad a ritmus és a szó dinamikája. „Előre kellett volna okosabbnak / lenni és nem elhinni, a világ / egy reánknéző tökéletes ablak, / melyen boldog-boldogtalan kilát: / felégetett parasztromantikát / és betörtüveges családi képet – / mindkét oldalon megfakult igéret.” Itt a „melyen” elég keményen pongyolásítja a verset, a „betörtüveges” pedig a ritmust teszi szilánkossá. Vagy az olyan szavak, mint „könnyesbúcsús”, „nyúlfaroknyi”, az olyan erőltetetten fogalmazó mondatok, mint: „A pulzusom még az emelkedőt / küzdte…”, illetve az olyan nem mindig szándékolt képzavarok, mint a „leszámolok a visszatérő árnynyal: / a szekrénymélyi utolsó pohárral” sokszor árnyékba vetik az olvasás önfeledtségét.
A történet vége viszont zökkenőmentesen kivezeti az elbeszélést és az olvasót egy újabb tengerre (lehetséges új sztori felé): „Miközben a gép, zúgva fáradatlan, / a dolgát téve újra pittyegett / (amíg én hónapokat átaludtam): / Önnek új üzenete érkezett…”
