Kapuzárás
A sárga hold már virraszt odafönt,
A sárga hold az éjszakai portás,
És mint a köd leszáll, leszáll a csönd.
A házmester bezárja a kaput.
A ház kussol. Az ablak zörren olykor,
Ha egy kocsi az utcán tovafut.
Meglepve állnak a falak, sötéten.
A lámpát sorba oltja a lakó
S bezárkózik jól drága börtönében.
A csillagokra senki föl se néz,
Milyen lehet most bújt szerelmük itten?
A száj kiszáradt és a kar nehéz.
A szögletekben munkál már a pók
S elnyúlva ágyukon vagy göndörödve
Sóhajtoznak, hortyognak a lakók.
A gond strázsál a néma udvaron,
Csepeg a vízvezeték, mintha rína,
Fönn felhők úsznak hallgatagon,
Alszik a ház homályosan, tunyán.
Egy baba felsír néha… s még motoszkál
Egy konyhában az árva szobalány.
Lomhán belekezd a tanyasi dalba,
Húzkodja ásítozva, széptelen,
Félhanggal, hogy a házmester ne hallja.
Csillagok
Csillagok, csillagok
Arany pitypang kék mezőben
Örök májust élvezőben,
Odafenn nincs hervadás.
Csillagok, csillagok
Csupa csókok, csuda csókok,
Kik sohase csókolóztok:
Ott ég minden csókotok.
Csillagok, csillagok
Az isten boldog bazárja,
Egy gyöngynek egy könny az ára,
Könnyet könnyen adhatunk.
Csillagok, csillagok
Csupa jó szó, csupa víg szó,
Hosszú mese, álmosító,
Egyszer csak elszunnyadunk.
Csillagok, csillagok
A sötét ég egy nagy ponyva
Egész világ fölé vonva,
Ócska ponyva, csupa lyuk.
Nézzétek, nézzétek:
Tán mennyország van felette,
Fényessége látszik este
Azon a sok kis lyukon.
A bánat útja
Egyszer csak felkerekedtem,
A hátamra zsákot vettem,
Botot vágtam száraz fáról,
Elmentem erről a tájról,
Mentem, mentem, mendegéltem
Erre arra ahol éltem.
Minden könnyem összeszedtem,
Kit szememből elejtettem
Harcmezőről, vérből, sárból,
Hotelszobák vánkosáról,
Szép leány keze fejéről,
Hű könyveknek leveléről,
Temető hideg kövéről,
Szegényeknek küszöbéről.
Összeszedtem minden szómat,
Visszacsaltam minden óhmat,
Sóhajaim elkapkodtam
Mindet felgombolyítottam,
Boldog órám után jártam,
Boldog órám nem találtam,
Lépéseim mind megleltem,
A nyomát mind felemeltem.
Mindentől amihez értem
Sorba bocsánatot kértem,
Mindent megköszöntem híven,
Amitől csak fájt a szívem.
Elbúcsúztam a világtól:
A tengertől és a fáktól,
Kerti, mezei virágtól,
Kezem nyaldosó kutyáktól.
Zsákomat hátamra véve
Mentem a világ végére,
A világ végén leültem,
A nagy csendnek úgy örültem
És azóta mind csak nézem
A felhőket fenn az égen.
Hold
A hold sokszor sárga réz
S indián országra néz
Másszor fél eydami sajt
Vérszín felhő héjja rajt
Mint tüzes vas, ma olyan
Holnap sülttök, komolyan
Néha oly szép ó arany
Mint a múzeumba van
Néha halvány rózsapír
Néha zsíros vén papír
Gyémánt szín, rizskása szín
Hol sápadtság, mint a cín
Volt már kormozott üveg
S beütött bohócsüveg
Némelykor jéghegy gyanánt
Ússza fenn az óceánt
Aztán hajszál-féle fény
S mint a handzsár éle, fém
Óh, tükrén most angyalok
Ezüst arca andalog
Szent szerelmök hegedűl
Hallgatózom, egyedűl
Én nem tudom
Talán a tenger mélyéből jövök
Mert úgy esik le néha a fejem
Hallgatni méla, méla lágy selyem
Borúlt és zúgó csendet, mely örök
Felhők közül ereszkedem talán,
Megállok itt az alkonyat alatt
Én nem tudom, valamim ott maradt,
A boldogságom, fenn az ég falán
Részvét
Ha olvasztott arany csurogna
Könny helyett két szememből.
Ha sóhajom selyem szál volna.
Pamut lehetne legalább!
Ha véremnek minden lökése
Egy-egy ital tokajit adna
S a haldoklóknak egy-egy percet érne
Pillám sűrű szökellete.
Ha milliónyi pórusom
Fűtést küldhetne télire
S kezem lebbentve mint a bűvész
Szórhatnék széjjel a világra
Csókot, jó szót, füttyöt, kacajt
S minden lépésemből csudára
Házhely meg szép kis kert kerülne,
Én éjjel-nappal vándorolnék
Higyjétek meg hogy le sem ülnék,
Ha térgyem érezném gyűrődni,
Felnéznék, egy kortyot húznék az égből
S danolva ballagnék tovább
Ezüst napsütésben
Bámulom hogy indul
Hogy száll lefele
Emitt is amott is
A fa levele
Mint az új pillangó
Ijedez, haboz
Mint a ballerína
Fordul, hajladoz
Mint a szökött csillag
Rézsút úgy inal
Mint hó hull december
Lágy álmaival
Ezüst napsütésben
Havaz az arany
Boldog az én szívem
Vagy boldogtalan?
A veréb, a cinke
Hova tűnhetett,
Szellő se zavarja
A szent ünnepet
A sóhajom én is
Úgy tartogatom
Nem merek moccanni
Ezen a padon
Hinta
Páros csillag fenn az égen
Fenn a holdnak közelében
Nékem olyan nagyon tetsző
Az a csillag az a kettő
Oda kötöm majd a hintám
Ha beszáradt itt a tintám
Elpihenve ringva rengve
Onnan nézek csendesen le
Onnan nézem ezt a Földet
Ezt a kéket ezt a zöldet
Csoda csendbe rengve lengve
Ázsiákon elmerengve
Afrikákon Ázsiákon
Minden Polinéziákon
Lejtve lejtve, csak felejtve
Fájdalmaim mind elejtve
Szép emlék lesz, félig álom
Hogy itt jártam a világon
Ne hidd
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug,
Az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz,
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.
Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints,
Te légy az isten, hogyha nincs.