Martinovics

Először Sigrayt vezették köztük el,
Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel,
Szentmarjai vadul ellökte a papot,
Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.

Martinovics – így szólnak a régi krónikák,
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán nehéz mosoly, fakó,
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.

Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Rácsuklott csendesen a hóhér mellire,
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött,
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.

1906

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is sugni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égi csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higyjem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

1926

Nihil

Recitativ

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
És kemény csöppek estek.
Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán,
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni,
Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az,
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.

Biró dühösen ott maradt az utcán,
Én meg bementem egy kávéházba:
Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.

A szélnek mondtam egy gorombaságot,
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról,
De nem egyeztem meg vele.

Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.

1913

Nagypénteki kereplő

Poklát az emberkínok
Bozótos erdejének
Immár sok éve járom
Álmélkodó szemekkel
Ki jöttem mondhatatlan
Vizekről és mezőkről
Egy ittasult sikolyban
Fogant részeg csodának
Hogy tubarózsaillat
És harsogó rigófütty
Helyett lehessek ember
S figyeljem, megbüvölten
E minden mámoroknál
S örömnél gazdagabb és
Rejtelmesebb csodáját
Halálos gyötrelemnek
Amit csak ember ismer
S keressem szivszorongva
Száz és száz emberarcon
Titkát a szenvedésnek
Melynek őserdejében
Magam, személyszerint is
Immár sok éve járok
Tünődve és megállva
Figyelve kósza neszre
Kézben tartván tulajdon
Érzékeny és vonagló
Emberszivem edényét
Mint finom, régi műszert
Térképet és iránytűt
Sötétben, mely világít
S mutatja, merre járok
E végtelen bozótban
Hol tüske tép, tövis szúr
Vipera marja lábad
S hajadra Baziliszkusz
Hegyes körmét csavarja
Hogy hangosan kiáltozz –

Én még nem orditok fel.

Kiváncsi és ravaszdi
Képével a tudósnak
Ki uj csapást kutat még
Mikor más már jajongva
Vetné magát a földre
Kiáltván „isten, isten
Elhagytál a nyomorban
Minőt ember nem élt meg”
Én még hetykén megállok
S világítván a földre
Nyomot találnak ottan
Térképem és iránytűm
S mondom, a jelt figyelve
Borzongó áhitattal:
„Itt Dante járt” s megujra
„Itt Tantalusz” s tovább mék
Egy lépéssel „emitt meg
A názáréti” s aztán?
Ezentul semmi sincsen?
Térkép, mutasd az utat!
Tul a szöges kereszten
Van-e még szenvedésed
Ennél különb, te erdő!
Amely mögött bezárulsz
S kitárul uj világod –
Ha van, mutasd, ne rejtsd el
Járván lelkem legalsó
Tárnáját és sötétjét
Valahol a bajoknak
Ősi forrásvidékén
Találd meg azt az egy hurt
Mely összeköt tevéled
Köldökzsinórja isten
És ördög magzatának
Találd meg és taposs rá
És tépd el, hadd kiáltsak
Én is boldog dühömben:
„Elhagytál, megcsúfoltál
Most hát elhagylak én is
Ó Éli, Éli, Éli!”

Üzenet a palackban

A költőt kérdik, miért nem ír verset?

1930. Szilveszter

(Néhány sor elmosódott, aztán…)
……………………… „az ujjam
gémberedett. Bal kézzel, ezt. A jobbal
tartom a kormányt. Nagyon csikorog
A szárnyakról vastag jégcsapok. A
motor, nem tudom, bírja-e? Furcsán
horkol, itt bent. Szörnyű hideg.
Nem tudom, milyen magasan lehetek
(Vagy mélyen? Vagy messze?...)
Közel, távol üres. Minden
mérőeszközöm befagyott. Az a Lessing-féle
súlymérő, meg az akadémi finom szerkezet,
Meg a Marinetti-inga. Gondolom
mégis magasan, mert a pingvinek
nem kapják fejüket fel, ahogy ferdén
sivít, hasítja a csilingelő északi fényt
fölöttük légcsavarom. Már nem hallanak. Itt
nincs jel. Lent valami sziklavidék. Új Föld?
Ismeretlen? Leírták? Kicsoda? Talán
Scott? Strindberg? Byron, Leopardi?
Nem tudom. Bevallom
nem is érdekel. Fázom, keserű,
Szörnyű keserű ennek a híg levegőnek az íze –
Lehet, hogy az orrom vére eredt el.
Éhes vagyok… Kétszersültem kifogyott
Valami ismeretlen csillag hunyorít
Amerre pislogok éppen. A fókaszelet
Megromlott. Mi lehet az a csillag?
Talán már… onnan túlról? Brr… Hányadika lehet?
Szerda? Csütörtök? Vagy Szilveszter? A tűzhely
körül ki melegszik most, testvérkék
Éneklő madarak
Érzelmecskék féltett tűzhelye mellett
Madártestvérek, az emberszív
Őserdeje mélyén… Halló! Halló! senki se hallja
Kivert varjú-társát, engemet, itt? Az imént
zörrent valami rádióm rozsdás idegén… Hallom
D. kolléga szép jelzőt talált a Banal-kikötőben,
C. meg új szóvirágot fedezett fel
Két rím között, a Szerelem-szorosban
Jelenti a Társaság. Gratulálok!
Majd… elmondom… amit…
majd, ha leszállok, hazaérek…
amit itt… éreztem… csak akkor
mondhatja el… ha kikerül… az utazó…
De kikerül-é?
Most ezt a pár kusza sort
bedugaszolom az üres borospalackba
s a palackot lehajítom. Kockavetés!
Tetves gyöngyhalász, ha találja, dobja szemétre törtívű
  kagylót,
de betütlátó tengerész kezébe ha kerül
ím általa üzenem:
itt vagyok, az Elhagyatottság Harmincadik
Szélességi, a Szégyen
Századik Hosszúsági
s a fogatösszeszorító Dac
Végső Magassági Fokán, valahol messze vidéken
És kíváncsi vagyok, lehet-e még jutni előbbbre.”