EGYSZER, EGY KÉKES DÉLUTÁN

levesét még be sem fejezte, amikor nesztelen
sötét ült a fenti ereszre, és kéken beleszelt
a blokkok közti űrbe, lecsorgott a lány ujjain
a szemcsékre, és mosta az illatos retikülre,
amint bokája fölött görbült háta íve s gerince.

a szemközti lány egy fényben a fűzőjét hűs fogasra akasztja,
és beúsz a tollak közé puhán, hangtalan dallamban,
angyalarcára lisztet szór a fény, lombos álmot dagaszt
amint elalszik lassan, talán hanna, vagy amanda.

szemébe képet csen egy búgó cselló flamand dala,
kopog egy csőr alatt ablakpárkányon a kukoricadara,
falon sercen osonó testek alatt a párnakarma,
alszik a lány, benne a karma, akarja vagy betakarja.

beoson a szobába, leül az ágy szélére, vegyül a dallal,
egyedülke, a sarokban porosodó girlanddal,
mi egyszer csókokat hozott arcára, homlokára,
tova nappalok és tüdőszínű estikék mára
lustán elvegyültek hernyós, redős, kopott nyakába.

HAZA

szép a kép, és rajta fakó az évszázados keret,
anya és apa az üveg alatt egymáshoz simul,
komor és tékozló fiúkra bánatosan mered.

tövig égett a juhszagú gyertya és oh is a life,
a kredenc fölött szűrőmentes gőz, köröm, és sóháj,
belép, érzi, ajándék ma itt e gyertyalángnyi light,

a kamrában lapul egy kötött szó, szivár, gyapjúszál,
zsírosbödönben avasan az egykori csillagfény,
talán árnyék, család szemefénye, lumen és oszrám.

néz a szobába, naftalinos párnák mögött parfüm,
prágai, egykor még ő hozta onnan, gyöngyvirágvíz
maguknak, mondta, illatos bohém pacsuliba fűz.

konyhától a tornácig, szívdob húz át az udvarra,
lázasra súrolja a hártyát az ablakkereten
a szél, anyám nézett egyszer itt ki, gondolja hangban.

tekintete fennakad a sarokban, két száradtan
cserregő légy mellé, átgézlik és foszlik, szerokel’s
langyos fosznik, tűzbe vetve melegnek: se láng, se zag,

egykori esték, reggelek, konyhagőz: ennyi minden,
kopasztás forró vízben, nyúlszivek és lélekzúzák,
zománckopott tálak kongnak, anyám főz, szemnyi system.

kötőgép fogja össze vérem szálját kinti mázzal,
pókok almából keres meg este apám, kvarcog, szá
jából régi idők hangja szól, gabonaszó szárnyal.

itthon vagyok. megérkeztem. néhány szomorú párna,
mi utánuk maradt, szépiába oltott torokgyík,
dagerrotípiába rejtett hangok és színeik,
naftalinos felejtésről szóló könyv, szál kankallin,
marad mögötte bükk, vagy dió, alatta egy ólban
két szív, a szívek, belőle a lóláb kilóg, és hív:

gyere velem, tyúkok és pulzárok velején,
látod, messze, valaki jár a fák tetején,
és ömlik szájából a tavasz, mi itt, nálunk,
hársot, akácot és bodzát fakaszt, kiégett
pályán állok, a kifutó végén parázslok,
közel hozzám mérges párák szállnak,
ha csak lencsém végén is látlak, gyere velem,
gyere velem, tyúkok és pulzárok velején.