[Látó, 2008. július]

(ÁLMODJ CSAK EGY SORT…)

Álmodj csak egy sort… Ébredés után,
Ha kell, ha nem, már kettő lesz belőle.
Mihez kezdj véle?... Forgatod, bután
Babrálgatod – csak fejben, egyelőre,

Páris fölött, míg párás délután
Árnyéka leng a ferde háztetőre,
S az „ihlet" is gyors záporként fut, ám
Verssé sosem lesz! Töprengj hát, te dőre,

Hisz nem tudod: miképp kezdjed, s hogyan zárd
Szonettedet… Künn cserfel egy veréb,
Nap süt megint, ragyog vizes cserép,

S nagy fény alatt ropogva ring a mansarde –
Függöny lebeg föl, táncza démoné,
S az illanó lég vászna kék Monet.

(Páris, 1884. június 12-én)

FRANCZIA MÓDRA A DUNDI PIÁHOZ
(CLÉMENT MAROT FERRARÁBAN)

Szíved ha volna három unczia –
Úgy elviselnél, mint szukák a kant,
S míg markolásznál víg puczát alant,
Nyüszítenénk az ágyon, dunczija,

Ha párzás rázna… Mily csudás kaland!
Csak rímbe szedlek… Látom, unsz, Pia.
Szíved ha volna három unczia –
Úgy elviselnél, mint szukák a kant.

Rondácska, másból fejve kéjt, kefélj!
Rondócska lettél, nem megélt negély –
Elég a kurtizánom punczija…
Aranykám, úgyse kellenél, ne félj,
Szíved ha volna három unczia!

Páris, 1884. augusztusában

AGRIPPA D’AUBIGNÉ SZONETTJE

Galád papsággal ártó Páris, Gent, Róma, Prága
Sovány böjtöt sem ösmer, csak hájas früstököt,
De mintha lelkiüdvöd csak néki volna drága –
Kiátkoz, űz, nyomorgat, czibálja üstököd,

Kiprédikál, s beiktat hóhérok névsorába…
Buzgón pörkölnek, óvnak a báva püspökök –
Zsidózva tűzre vetnek, vesszen Noé borága!
Tömjénnel telt, de fullaszt a máglyafüst. Pökök.

Nyelvem dühöng, a szájam harangja vészre kondul:
Heveny pápistaságunk s a fád Escorial
Hadd bűzölgesse egymást, ha már feszt mórikál!

Pénzéhes szerzetesség vén szajhaként vakon dúl,
Krisztuskodók tiporják az Úr parancsait –
Mind pőre kéjre tátog, s pokolra kancsalít!

Maros-Vásárhely, 1899 júniusában

ROCHESTER GRÓFJA GÚNYOLÓDIK

Fukar bankárok, bunkó érsekek,
Bigott hadak, fakult királyi házak,
Hazug bírák – jogunkból vér csepeg,
S nem hódoltatnak lárifári lázak
Hatalmatok lágy bűzkörébe… Nem!
Bókolni bábnak, néktek, sanda majmok,
Sok cifra névnek nyelvem képtelen.
Bősz talpnyaló, se pártos, bamba bajnok,
S keresztény sem vagyok – nem vért iszok,
De bort! A fölszabdalt földabroszon vak
Folt, bolhafing, bús, renyhe légypiszok
Rút lelketek – s én már unatkozom csak,
De majd dühös pofátok meg se mukkan,
Ha glóbuszunk mérgében szertepukkan.

Fordítottam: Angliából küldte a februári
postával Sir Archibald Blacksmith. A szonett
szerzője John Wilmot, Earl of Rochester,
az oxfordshire-i Ditchley Manor House-ban
született 1648-ban, s 1680-ban húnyt el
Londonban. Korának, a Stuart-restaurációnak
hírhedt botrányhőse és tréfamestere volt:
II. Károly király bizalmasa és jóbarátja,
ám némelykor kegyvesztettje is. Kellemes
modorú, szellemes udvaronc lehetett: elmés
csapongó, kicsapongó, eléggé züllött alak.
Őfelsége és bordélyházi cimborája rendszerint
mégis megbocsátotta neki kocsmai verekedéseit,
szoknyabolond kalandjait s kilengéseit, persze,
az érintettség okán, pedig még magát a királyt
sem kímélte! Rettegett, cinikus gúnyverseket
írt: nagy nőcsábász, libertinus és nihilista,
szabadgondolkodó volt. Főképp maró szatírákat
és „undorítóan" obszcén szerelmi költészetet
hagyott hátra – ezen műveit a XIX. században
betiltották, s eltűntették a könyvtárakból is.
Szép, könnyed verset írt a Semmiről, s egy híres
szatírát a gaztettekre sarkalló Ész meg az aljas,
legostobább teremtmény, az Ember ellen. Voltaire
azonban sokra becsülte Rochester grófjának kihívó
gondolatait és szellemi habitusát… Én sem kevésbé –
versét ezért is magyarítottam végre 1908 áprilisában.

ALEXANDRIA, 1910

Alexandria, őszelő,
Kávéházi urak s fiúk:
Antik, lágy mosoly arcokon.
Fülledt fény gomolyog, s a füst
Édeskés, fanyar, izzadt.

Fölzsong, izzik az utcazaj,
Kalmár nyelv, csupa szín, zsivaj:
Nyüzsgő szír, arabus, zsidó.
Angol szó, s görög is zsibong,
Talján s francia pördül.

Fürdőz, pezsdül a parti nép:
Séták, végig a Corniche-on,
Sziklák, tengeri víg terasz.
Hömpölygés visz a Ramlehig,
Harsány, vad ragyogásban.

Vágyak hamvai, rég kihúnyt
Serapeumi éjszakák,
Szfinxek, rossz szeretők – ma már
Roppant, tört romok, oszlopok,
Tátongó katakombák.

Alexandria, őszülő
Alexandroszod elköszön:
Könyvek városa, ég veled!
Alexandria, arcomon
Fénylőn nőnek az árnyak.

(Alexandria, 1910 szeptemberében)