Valkói temetés
A tíz öreg halálkórusa szól:
kihullt foguk helyén árad az ének;
már a kaszást ott érzik valahol
nyakuk mögött s rezegtetnek a vének.
Táskája nőtt már mind a nők szemének
– tán ezredik könnyüknél tartanak –,
vígasztalják egymást: „ilyen az élet".
A sír száján sötéten áll a pap.
A koporsóból hosszúujjú ing,
kék keszkenő s írásosdíszü pendely
lobog elő: testetlen búcsút int
s mesél az asszonyról, ki vele ment el,
hogy ölelkezzék földdel és a csenddel.
Ma kezdi meg. Boldogan alszik és
nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender,
hogy morzsolja majd szét az ölelés...
Magyarvalkó, 1933
Eltűnik egy világ
Enyednek
Úgy látom, egy-két évtized se kell még,
s melyek nevemmel kisbaltám nyomát
sok éven át derekukon viselték,
a tűzre jutnak mind a kerti fák.
Utcánkban a cigányok befalazták,
kegyetlen, az egyik kedves kaput;
szemétdombnak használják a kutacskát,
s a kertben tünedez a régi út.
Galambjaim, kiket padlásunk tartott,
azóta égi dúcban szállanak;
s akikről álmodom, baráti arcok,
a temető hasában mállanak.
Dicső gyermekkoromból mi marad hát?
Az akkor friss küszöbben lábnyomom;
évtizedek egymásnak átaladják,
míg a várost fel nem veri a gyom.
1934
Kísértet
Vékás Judit emlékére
Álmomban ismét a halott Judit
kínálta halhatatlan bájait.
Oly csókot élő sohasem adott,
amilyent ez a feljáró halott,
e vesztét érző szellem-szerető,
kit már féléve zár a temető.
Amit élve nem tehettem vele:
mindent egy csókba sűrített bele,
és szűziségét cédaságra váltva,
sodort magával a buja halálba.
Szép hölgyek, rám ma ne számítsatok,
forró halott a vetélytársatok,
most is itt ég csókja a velőmben,
édes ölésű méreg sem különben!
1948
Honvágy
Csak még egyszer feküdnék az ingyenstrand porában,
Az ostiai parton, a tenger fövenyén!
Vagy a görög romokról lógathatnám a lábam,
Taormina fokáról, toprongyos jövevény!
Csak mégegyszer loholnék ciprus-sorok homályán,
Sírok között siratva esendő önmagam!
Cyréne Vénuszára nézhetnék beteg-árván,
Gondolva drága nőre, ki messze-messze van!
S a tékozló fiaknak könnyével a szemében,
Ezüstös tengeröblök csillámló tavaszán,
Hallhatnám, hogy a boldog, zsivajgó idegenben,
Őrült anyák jajával hív elhagyott hazám!...
1953. január 30.
Felismerés
Ha hevertél csillagos ég alatt,
háttal ezernyi tündöklő világnak,
s titokzatos hatalmú sugarak
bizsergették bolondítón a hátad,
alattad rózsás lüktető kebel
parázslott fel-feldobbanón, mezítlen:
akkor tudod, s hited már nem vesz el,
akkor tudod, van Isten!
1955
Exit
Viszik a boldogult ruháját,
megjárta már a földi pályát,
újságpapírba csomagolva
viszi a vén korházi szolga –
Könnyezve őrzik még ma, holnap
eladják holmi házalónak.
Mit bánja már, hogy mit csinálnak?
Hátatfordíthat a világnak,
elvégzett minden földi dolgot,
fekszik hosszan, tűnődve: boldog!
Nincs gondja ruhára, cipőre,
kenyérre, húsra, tüzelőre:
lehet a böjtje ezeréves,
több éhséget immár nem érez.
Igaz, a nap ragyog, az ég kék –
nem adja érte ezt a békét.
S ki gyáva volt, míg élt, ma bátor:
nem fél, nem fél már a haláltól!
(1962)
Krúdy Gyula igézése
„ARANYIDŐK"
... Ilyen régi föld alatti zugban,
temetőből nyíló alagútban,
melyet csupán kincsásó ha bolygat,
s mély árnyéka van a lábnyomoknak,
megláthatni:
nemcsak ember, állat
hagy szemetet fent a napvilágnak
sávjai közt, város-téren, utcán:
maga az Idő is vetkezik tán,
hulladékká, porrá változtatja
éveinket... az Idő kacatja
halmozódik, doha és penésze
foszforeszkál itt buján tenyészve,
hogy lidércként űzze s elriassza,
ki elásott kincs után kutatna...
Az idő is megkopik, öregszik –
a haláltól mégis megmenekszik.
(1963)
Késő bánat
Gyönyörű könyvek, szép szógyűjtemények,
esszék, amiket látok mindenütt,
újsütetű tanulmányok, regények,
másoknak lesztek immár édenük?
Miket tükrös kirakatok kinálnak,
vívmányai új filozófiáknak,
főként miattatok siránkozom;
a jóvátehetetlen kínja áthat,
s elherdált ifjúságom átkozom!
Bizony, múzsák helyett halakra lestem,
könyvek helyett szoknyák között lapoztam!
Könyvtárak hűse helyett bokrokét,
vízparti berkek sátorát kerestem...
Késő bánat! Közeleg a Sötét,
időmből nem telik már semmire,
s egyre butábban és tudatlanabban
nézek a Nagy Cenzor eleibe.
1969
A kő-ördög fohásza
Kolostor-templomon
Ki rút ábrázatom
a kőből kifaragta,
hozzám hasonlitott:
a klastrom szűzeit
napestig leste itt...
Én is egy pillanatra
lesek hat százada;
érzem, közeledik!
Oldódj, majom-pofám
irtóztató grimásza!
Elömlő holdsugár,
mosolygóssá füröszd!
Kapjon ölébe már
egy holdkóros apáca,
s maradjak ott szobor
szentéltű combja közt.
Rajna-mente, 1970
Muzsika nélkül és hanyatt...
Muzsika nélkül és hanyatt –
hogy lesz, hogy lesz a föld alatt?
Hol női test nincs egy falat –
meddig birom a föld alatt?
Nem látni unokáimat:
mily büntetés a föld alatt!
Sosem fogni többé halat?
Hisz nincs a föld alatt patak.
De beatzene, magnó-zakat –
tank, aszfaltfúró sem akad!
Mily könnyű lesz a föld alatt!
1981. szeptember 9.