Óda a tavasz szelleméhez

1
Ó bársony léptű tűzlény, szép tavasz!
Boszorkány, mert zengő faiskoládban
nincs más tantárgy, csak a halál. Csak az,

hogy ami jön, megy is. Minden mulandó,
ingatag egyensúly és változékony
létállapot; a tér hol parttalan tó,

hol hullámokkal fodros Balaton –
egyszerre selymes öl és végtelenszer
egy oxigén- s két hidrogénatom.

Nézd ezt a rángatódzó gnómot itt,
aki a tévének nyilatkozik!

2
Puszta lobogás, rúd nélküli zászló,
az űr rostélyán izzó fényhasáb!
Hiába bűvöl dob, körtánc, varázsszó,

hogy lépj ki a csillagok vetette árnyból
és fedd föl az arcod, rejtett lényeged.
Nyilazhatok rád, prédám csak madártoll,

nem te magad, testtelen suhanás,
kinek a neve Mi Atyánk a Mennyben
vagy Általános Relativitás.

Nézd, görcs dobál, mint vasvilla a szénát,
a halálos csűr szálkás küszöbén át!

3
Nézd, örök láng, nézd, fényes ostoba,
ki minden titkot tudva sem tudod, hogy
mi az: csak egyszer és többé soha!

Mi nem örökké élünk, nagyon is nem,
egy nyarunk is lehet örökkévaló,
és egymást ölelő testünk maga az Isten,

és pornófilmünk bibliai kép,
melyen a sár kéjes testnedvei
lélekké párlódnak valamiképp…

Nézd, fényes kontár, kétbalkezes mester,
mit művelt életlen bicskád a testtel!

4
Homlokom ráncos, hajam legyalulva,
arcom és ajkam össze-vissza ráng,
a kezem mintha repülni tanulna,

s falábamon egy béna bábu szédül –
fölgyújtva és porig rontva a vár,
s hosszú lángnyelv csap ki belőle végül,

lélek, mint te, lázadó, vad süvölvény,
költő, ki versében maga az úr,
s kinek csak belső törvénye a törvény.

Nem engem, őt segítsd, a messzi rokont,
míg verssora legvégén ott nincs a pont!

5
Hagyj rá mindent! Hadd járjon csak a szája!
Hadd űzze zenés hókusz-pókuszát,
hogy rabul ejtsen rabulisztikája!

Ha megnyílik az ég és mennydörögve
szakad a könny, a vér, a szenny, a sár
zivatara az égő délkörökre,

s négy lovas kürtöli a hírt, a VÉGÉT,
ő mondja a magáét, az emberét
és nem ismeri be a vereségét.

S ha föld nyeli el, lentről kiabál:
„Nem éltem-e eleget, hol a Halál?”

Csokonai elissza sohasem volt tanári fizetését

Csurgónak Rózsija, céda hölgy,
mosdatlan vagy, mint a répaföld,
hanem az öled, az tiszta tűz,
izzasztó kemence, drága szűz!
Hej, Vitéz,
élj, ha élsz,
bölcselmektől össze ne asszál!
Igyál és jókat – vakaródzzál!

Hántolt fa karónak jó lukba,
csodát tesz mélyire jól dugva,

próbáld csak, mi könnyen becsúszik,
becsúszik, az eszed búcsúzik.
Hej, Vitéz,
élj, ha élsz,
bölcselmektől össze ne asszál!
Igyál és jókat – nyújtózkodjál!

Nagy orrnak nagybátyja magvas tag.
Rózsim, tán sovány a nagy vastag?
Lövök itt százat, s te riszálod?
Kushadj, rossz boszorkány, kiszállok.
Hej, Vitéz,
élj, ha élsz,
bölcselmektől össze ne asszál!
Igyál és jókat – vacsorázzál!

Hajnalban zörget a csont Halál,
keres a kocsmában s nem talál,
nem, mert, jaj, hamu és por vagyok,
bozontos kút mélyén porladok.
Hej, Vitéz,
élj, ha élsz,
bölcselmektől össze ne asszál!
Igyál és jókat – aludjál!

Az eltévedt lovas

Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet;
az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként
a lobogókon és címerpajzsokon,
miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt.

Nem voltam vezérnek való a kételyeimmel.
Tudtam én is a jelszót: Szabadság! Egyenlőség! Testvériség!,
de én közelről is láttam már ütközetet,
hol a vértől és a kidőlő belektől mocsárrá dagad a sár.

Egy imbolygó árnyék a többi közt, amikor leszállt a köd,
a hosszúra nyúlt évszázad vége felé –
se nap, se remény, csak a fuldoklás a torkunkat maró sötétben,
s a hétköznapok mocskos vattájában kapáló paták.

Elveszítettem mindenkit magam mellől, a fiatalságot;
hajdani látomásunk kék borszeszlángként még föl-föllobban a láp fölött,
különben vaksötét. A ló üget, megzörren a nád, és láncát csörgeti
valami ismeretlen sárkánygyík – a lélek mélye ez…

Keresztet vethet az ájtatos kor, amely most ránk köszön,
ha látja, hogy fej nélkül is szilárdan ülöm meg a verset,
míg vállamról kísértetek lebernyegeként redőzik alá az éjfél,
s a négy égtáj patkói közt gurigáz meteorlyuggatta holdkoponyám.

K. Dezső

Ingatag
menny alatt
ingatag
létező,
sztoikus
mester és
link alak,
K. Dezső.

Háborús
gyertyaláng
tűhegyén
verdeső,
roncsnak is
gyönyörű
lepkeszárny,
K. Dezső.

És igen,
kurva is,
siker- és
pénzleső,
bonyolult
képletű
becsület,
K. Dezső.

És nekem
mester is,
fontos és
szédítő,
keresztfán
fintorgó,
rímelő
K. Dezső.

Mert a szó
neki is,
nekem is
drágakő,
kivált a
mocsokból,
kacsint rám
K. Dezső.

Századunk
gyermeke,
elbukott
fölkelő,
szabadság
hőse és
bohóca,
K. Dezső.

Nem különc
madaras
költő, mint
T. Dezső,
férfias,
sugaras
hódító,
K. Dezső.

Csupa íz,
csupa tűz,
csupa láz,
csupa nő,
csupa haj,
csupa jaj,
csupa baj,
K. Dezső.

Elegáns
stílus és
biblikus
véreső,
láthatod,
mik vagyunk,
haldoklik
K. Dezső.

De csiszolt
mondata
fölragyog,
lásd, ez ő,
K. Dezső,
K. Dezső,
K. Dezső,
K. Dezső.

A változásokra

Egy ingatag világban a változó kor hőse az újra kezdő –
megtagadni korábbi magunkat, a tévedést
az egészséges életműködés jele: üsd a gazembert!,
súgja fülünkbe Szent Pál s Kierkegaard.

Fintorognak aztán, látva, miféle csürhe tódul a bajvívók nyomába…
A féligazság éles sarló, gyorsan kell aratni vele;
vagy-vagy, csak semmi kecmec, a jelszavainkkal
kezdődik az új szemléletű új történelem.

A régit átstilizáljuk, meghamisítjuk, elfelejtjük,
már ahogy ez szokás… A dolgok egésze?

Mocsok és hősiesség minden oldalon?
Az ábrándoknál hasznosabb egy jó cserkészcsapat.

A teljes örökség költők és versek hagymázos álma;
a dinnyehéjról a dinnyetermesztőnek nem jut eszébe semmi,
a rakodópartról sem lát mást, csak a túlsó partot:
az autósort s a fölötte gyülemlő füstködöt…

Marad tehát a csontok hallgatása dülöngő sírkövek közt?
Nem válaszol, csak imbolygó lidércként csábít útra a lélek
a drótakadályok közt húzódó, keskeny senki földjén,
ahol mindenfelől tüzelnek rá a babonás őrszemek.

Arany Jánoshoz

Ég a sugaraktól sebhelyes föld arca,
elült az avantgard zajos kofa-harca.
„Századvég”, gondolja az értelmiségi,
„bár a szép remények nótája a régi.”
Mi hát a költészet, mesterek közt mester,
zúgó csillagok közt a lassan-a-testtel;
mire illik rá még ugyanúgy a mérték,
ahogy azt a régi mesterek kimérték,
hogyha egyszer nincs is vagy nem úgy van isten,
hogy emberi mérték szerint is segítsen?
Vagy épp ez a versben rejtőzködő lényeg,
amivel nem bírnak sem érvek, sem tények,
mert mindent magához hasonlónak képzel,
hámozzon bár híg űrt távcsővel és ésszel:
az a sejtjeinkbe örökített program,
mely a váltólázas gyönyörben is ott van,
és ott minden percben, ott a szenvedésben;
abban, hogy nem hajtom meg neki a térdem,
s hogyha meg is hajtom ellenkezve végül,
valami belőlem még akkor se békül?
Ez a buzgó téboly? Ez az oktalan dac?
Megfontolt Nagymester, te is csak rá hallgatsz.
Mert hiába minden bukás, gombafelhő,
minden kérdésével egy választ is fellő,
s amíg mi vergődünk, kell, hogy legyen ő is,
és hinnünk kell benne, hisz bennük csak ő hisz –
a remény furfangja: „Nincs is olyan nagy vész.”
És üres markunkban csillog az aranypénz.

Dsida

Vers hiszen az csak kár hogy túl sok a ríme zenéje parázna
mert mit számít hogy a haldoklót az egészség árama rázza
szegényt
legyalázza a híg prózától bűzlő botfülü nyikhaj
amit ír kopogó ritmust zakatolva a szívbaj
regényt
melyben ugyan csipkét ver a szó és csillog a lírai készlet
de habos vért hány a cselekmény s hiteles minden részlet
Erdély
meg a kortenger mely a népek nyelvét múltját elnyeli
miközben persze reményzuhatagtól habzik a mennyei
erkély
Így meg ez itt Szívforma levél arányos örökzöld
kit a nyelv kertjében a közbeszéd dudvái között költ
a Nap
továbbhullámzik a fényüzenet bár csillaga rég kilobbant
s a porszemek fején picikét megbillen az űr a roppant
kalap

Dal a semmiről

Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét
Vak Kilátástalan Nem látni semmit
Sötét Vak Kilátástalan Nem látni semmit
Vak Kilátástalan Sötét Sötét Sötét