[2010. június]
VISSZALÉPÉS
Becsukom az ablakot. Itt valami véget ért. A szalagfüggönytől semmit nem látsz, pedig mint a röntgen, átvilágítanál. Ezzel az ablakcsukással óvlak: ne gondold tovább a kimondhatatlanokra hullt kuszaságokat. Nem tudnál elindulni: régi megjegyzésekbe botlanál, sértések között vinne az utad felém, ahhoz, akinek valaha véltél. Ma már nem vagyok artikulált – nem találnál rám. Magadra hagytalak. Én még nem tudom, kire hagyatkozom.
Számodra végérvényesen befejeződött, mi nálam nyelv, de nem lelkiismeret már: reggeli káromkodásra, esti zsolozsmahangra emlékeztető köves táj.
Ezért kellett visszalépned, ezért lépek vissza. Ez lesz a tökéletes béke.
PÓTTEREK
Felnőttek a fák, a játszótér homokját benőtte a fű. A padokat gaz takarja, reggeli harmat áztatja, eső, hó rothasztja. A régi nyomokat nem őrzik a kövek, a volt mozdulatokat nem idézik a kövek alól kimászó csupaszcsigák.
A madárröppenések hangja nem lelkiismeret már, póttereken söpör át a szél. Jó lenne személyességre szert tenni, jó lenne eljutni oda, ahol szétválogathatók a kertlécek haszontalanokra és másokra, hogy aztán elölről kezdődjék minden!
Jó lenne megjelölni a befelé zuhanó arcokat: ne főnévi igenevekből kelljen kiszenvedni!
BÚCSÚ A KŐANGYALOKTÓL
A kőangyalok nézése nem válik tekintetté. Arcukon megsárgult moha, szürkévé szikárult tanácstalanság. Eső csorog fejükre, ruhájukat áztatja, az utca kövén szétfolyik, felszárad.
Egyszer pedig innen indult óvatos röptű madarak lendülete, a szél irama. Erre mutattak a meztelen testű fák karjai, de a sejtelmes fehérség – amely nem tél, nem frissen mosott ágynemű színe, illata – végigmotoszkál a tájon, felszámolja az összefüggéseket, és határai egy torokba vezetnek, amely mindent elnyelő falónak és zöldeskékbe mosódó átláthatatlannak egyaránt nevezhető.
Lehet visszavétel ez, amely az artikuláció utáni kínra, a szavak előtti csendre emlékeztet, a súlytalanság eseménytelen agóniájára, vagy gesztusok testetlen közönyére, amely nem von magára ítéletet.
A kőangyalok nézése nem szelídül magyarázattá, a kimondásnak ellenáll: újabb és újabb létmódokban próbálkozik.
KÉSZÜLŐDÉS
Ma hallgat bennem, meglapul. Csak néz, csak figyel. Várja, hogy meddig bírom, s mikor nem. Néha azt hiszem: alszik. Sokszor azt gondolom: nincs. Már-már a nemlétében hinnék, és akkor, de csak akkor megmozdul, toporog bennem, belülről karcol, visszhangozza a hangomat.
Nappalaimban kopog, éjszakáimban megállás nélkül zuhan, emelkedik. Zuhan. Emelkedik. Pörög. Halkan suttog. Nem artikulál. Undok vigyorba torzul.
Ma valamiért hallgat bennem. Lassan vetkőzni kezd, testpárája zölden árad. Óvatosan kifelé készülődik.