[Látó, 2011. január]

CSEH KATALIN: CSÖNDÖVEZET. VERSEK. MENTOR KIADÓ, MAROSVÁSÁRHELY, 2009.

„Sóvárgás a lélek párkányán” (Tépelődő), „Sóvárgás lélek-kifutópályán” (Szertartás) – talán ez a két rokon mondat fejezi ki s foglalja össze legtalálóbban és legtakarékosabban a szerző e kötetének hangulatát, az itt összegyűjtött versek létérzékelését. A négy fejezetre – Csöndövezet, Helyzetjelentés, Négysorosok, Létmesék – osztott kötet az első rész címét kapta, és ez Cseh Katalin költészetének egészét is kifejezi (s ide beleférnek még a vidám, játékos, sőt akár a gyerekeknek szánt versei is).
Egy korábbi kötete, a 2006-os Ünneplő hétköznapok alaphangját, témáját tekintve nagyon hasonló, ott is a csendbe nyer ugyanis betekintést az olvasó: az ünnepet megelőző, folytató, körülvevő, illetve a hétköznapi csendbe. A csönd most egy egész fejezetet, 22, a témát már címében hordozó verset foglal le magának, amelyekben a csönd persze legkevésbé sem hallgat, ehelyett például alliterál, sikolt, sőt játszik. „Gurul a szó a csöndbe / Csobog a csöndvödörbe // Borul a csönd a szóra / Terül a csönd pokróca // Alszik a szó a csöndben / Horkan csöndbe göngyölten // Csönd csöpög a szóból / A fény is csöndet kóstol // A szó a csöndnek halála / Csönd a szó fehér kabátja.” (Csönd a szó...)
A csönd, a szó, a kimondás, a szótetemek árulkodó elemei Cseh Katalin világának, amelyben a lét, az idő, az időben lét és jelenlét, az idő tartalmas, jelentéssel bíró megélése – vagy mindennek lehetetlensége, hiánya! – fontos, folyton vissza­térő kérdések. „Véges álmok / Végtelen terében” (Változatok) elhelyezkedő „léleklábnyomok”, a csönd szavakba menekített lenyomatai jellemzik e kötet verseit; teljes világ, ami azonban inkább sejtés, átsejlés, vendégeskedés a létben (Történés). Az előbb azt akartam írni: a vers e csöndtérben játszódik – de a klasszikus földi tér-idő kategóriáit feszítő létről, levésről van sokkal inkább szó, mint valódi értelemben vett történésekről, még amikor Andrássy úti sétáról vagy a temetőbe ve­zető út megmászásáról esik is szó: itt inkább létezés, mint cselekvés történik. Akaratlanul is a valamikori nyelvtanórák jutnak eszembe, amikor ezt a klasszikus megkülönböztetést tanultuk az igékről szóló leckében. Talán nem véletlen az asszociáció, mosolyodom el, amikor a Rutin soraiban mintha saját hétköznapjaiba engedne betekinteni a tanárkodással a mindennapi betevőt megkereső szerző: „A tanárnő reggel korán kel / megfőzi az aznapi ebédet / szendvicseket csomagol / a férjének inget vasal / kiviszi a szemetet / [...] csengetésre ér oda / első lecke az óda / második a szóképzés / [...] mindig ugyanazt mondja/mindig ugyanúgy”… De nyilván nem egyszerű önéletrajz mindez, bár a költői ihlet és a napi valóság olykor farkasszemet néz, „A tény s az illúzió ilyenkor szembesül” (Apámnak). Az eredmény: „Nem vagyok több / Egy közepes tehetségű / Konyhaszemélyzetnél / Aki főz mos takarít / Vacsorához asztalt terít [...] Miközben a szorongás / Bennem feneketlen kutat ás / Nem lehetek soha azonos / Valódi énemmel / Telik a lélek idegen szégyennel / Csakis a szerep a fontos a képlet / Hogyan vágsz mindig jó képet / Akkor is ha parázs a szó ha éget / A hétköznapi s vasárnapi túlélés” (Fel­ismerés).
Félreértés ne essék: nem az unott, unalmában verselgető háziasszony rímbe szedett hétköznapjainak krónikáját kapja az olvasó. Sokkal inkább lételméletet, annak is a gyakorlati részét: a sajáton és sajátságoson átszűrt konklúziókat. „Csillag­közi ágyam / Örökre vetetlen” (Elmélkedő); „Állsz a semmi szegletén, mint egy peronon, / S melletted a vágy, a tiltott, hirtelen eloson” (Amikor); „A sétatéri fákon / csönd mezítlábal / látom” (Közérzet); „Tudod nekem nincs szülői házam / Csak túl időn s a lét földi terén / Süllyed mint hajó az óceánba / Fölsejlik bennem szakasztott mása” (Szülői ház); „Tele vagyok elmúlással/mint holt harang hallgatással / ami örök bennem ennyi: / csönd zsebében álom-fecni” (Dal). És kap egy világot (a szerző szerényen csak övezetről beszél), amelynek hívószava a kötet címéül kiemelt csönd. Benne mintegy beavatást nyer az olvasó a lét különféle rekeszeibe: irgalomba és félelembe, sóvárgásba és hiányba, bizonytalanságba és tapasztalatba, tépelődésbe, töprengésbe, látomásba és megérzésbe, kísértésbe és számvetésbe, álom ölébe… Sokkal többről nyer sejtést, mint bizonyosságot vagy felvilágosítást az olvasó. De ilyen a lét maga e költői világban: a sejtés bizonyosságára és bizonyosságából épül... „Fehér lepedők villanása / –Angyalszárnyak –” (Képzelet); „Ránc vagyok a csönded korcán” (Fohász); „öröklét árnya szepeg testemen” (Sejtelem); „Talánok között bizonyság vacog” (Talánok között); „Lelke a csönd gézén átdereng” (Emlék-villanás). Aki figyelmesen és értőn olvas, beavatódik a csönd világába, ahol a szótetemek mögül kivillan „rejtett, igaz orcánk” (Al­kalmi könyörgés), „maszkok mögül az orcád” (Irgalom), „az örökkévalóság / egy-egy beszegett darabja” (Képzelet) a „bicebóca öröm” (Megszokás).