[Látó, 2011. november]
szálfákat
újból és újból visszatérek
magamat utazom be a világ
már nem embernek való
tutajnak szálfákat éveimet
összekötözöm életvonalammal
éles sziklapart örvények zátonyok
közt leáldozóban a nap
viharfelhők gyűlnek tömörülnek
ereszkedem a tomboló léthe vizén
egyre közelebb sorsom
könyörtelen kinyilatkoztatásához
eltört madárszárny lecsüng az éj
meg se született
kijárok a szamosra mint
a szajna partra
valamikor hajók
jöttek-mentek egészen
fel budára és pestre
meg se született
fiamra emlékezem
kedvem kormozott
üvegén át nézem
a naplementét hogy
nekem is legyen valakim
örökbe fogadom magam
meg se született
fiamra emlékezem
lakatlan ház vagyok
kóválygok a kiszáradt
kertben bedőlt kapuk
kerítések semmit sem érzek
meg se születet
fiamra emlékezem
nem értek a zenéhez
botfülem van nem értek
az élethez selejt minden
sejtem homoksivatag
pusztaságánál csak szívem
kopársága rémesebb
meg se született
fiamra emlékezem
meg ne tudják
hová hurcoltak az évek
bent vagyok a sűrűjében
merre menjek merre
út ösvény semerre
élninemtudásom unalom
parfümével befröcskölve
testem a hajnal kikezdte
hangyabolyt fölpiszkálom
magam órákig tart ébredésem
végeszakadatlan az elmúlás
kusza mozdulatait
gyakorlom nem az életét
kiürültem lelkem őgyeleg
templom egere testamentumom
elégetem hogy itt jártam
soha meg ne tudják
ég celofánján
ősz van a kertben
ősz van álmaimban
levelek bekötött szemmel
jaj nélkül hullanak
megöregedtem egyetlen
éjszaka ki ismer rám
éjszaka rongyával
tömték be a szám
hold mászkál az ég
celofánján idegesítően
mint egy bogár