[Látó, 2012. május]

AZ IDŐDBEN ÉLEK

Hosszadalmas, szép esti imákkal
csempézd magad körül a falat.

Ha valaha egyetlen percig is tagadsz –
ne menjen le torkodon a falat.

Úgy pusztulj naponta, szerelem híján, árván,
mint akit bekerített valami titkos járvány.

Csupa de csupa tagadás legyen a léted,
ha feleded, hogy születtem s éltem érted.

Vessen meg téged, feledjen maga a halál!
Étvágytalan bámulj a bőség asztalán.

Addig élj, semmit sem feledve, akár a kövek.
Dédelgessenek angyalok, s ne tudd feledni bűnödet.

Mert akit az élet szerelemmel megver
és mégis hitetlen –, az nem igaz ember.

Aki csókjait úgy hullatja, mint a könnyet,
annak a halál a tagadásnál könnyebb.

– KÉT TISZTA ÖKLÖM LÉSZEN KENYÉR AZ ASZTALON,
ÉS MINDEN VESZEJTETT ÓRÁD ÉN VIGASZTALOM.

Budapest, 2011. április 27.

A BIZONYOSSÁG SZOBRA

A japán Alpokban
mínusz húsz fokon
ül és szoptat a japán makakó majom.
Szeme szelíden lehunyva, megadón, szigorún.
Kis kölyke orra talán meleg, talán hideg,
ahogy túrkál a mellbimbón.

A lehúnyt szem alatt az arc piros.
A szemhéjon át amit lát,
az hó, megfagyott hegység,
csupa kő és dermedt minden,
és nincs amit berágni, még ág is alig.

Mellette a párja emberi módon
tördeli, dörzsöli össze fázó kezeit.
Bundájuk vastag, akár a hótakaró.

Mint legősibb emberi bálvány,
ül zárt szemekkel mozdulatlan az anya.
Látom piros arcán, hogy tud a jövőről,
és arra néz, rezzenetlen, akár a kőhegy-vonulat.

Mint aki igét vár
és bizton tudja, hogy annak jönnie kell.

Sepsiszentgyörgy, 2011. július 28.

TÖRVÉNYBE ÜTKÖZÖM

Pénzzel büntethető mától,
aki megcsalja hites társát.

Csak azért nem csalsz meg,
mert a konyhapénzünkből kellene fizetned.

Akár biztos is lehetek benned
és abban, nem csalsz meg,
mert egész életünkben garasos voltál.

Egy hófehér kis fiókban
a maréknyi pénzünk.
Tegnaptól számomra
tiszta paráznaság,
ahogy e fiókba nyúlkálsz.

A koldus kántál az ablakunk alatt:
– Adjatok, adjatok,
hiszen idvezültök!
Megsegít az Isten,
ti is megnősültök… –

S a születésnapomra mennyi pénz maradt?

Levert vagyok.
Hópehely a hideg, vegyes csapadékban.
Valamelyik magasunkból
az őszi sárba hulltam.

És lesz még hidegebb is.

Az embereket karámba zárták.
Zárják az embert nőtlen karámba.
Itt feszülünk idegen feszületre.
Egy spanyol üvölt, heréje duzzadt: Karramba!

Szépen száradnak a ruhák.
Bibliás, fényes április –
így mondják az anyukák.
Mindig jött, hát
jöhet egy őrült mára is.

Szentelt vizekbe,
majd ölekbe merítkeztem,
medencecsontokból építvén palotát,
mezítelen, izzadt alkalmi mezben
maltert kevertem álombéli SZÉPből.
És most fölém barkácsolják a kalodát!

És mindig jöhet egy őrült,
mint inged tépdeső reklám.
Puhát nem tud, meleget,
hát dinamitot rak rám!

Kificamodott tagokkal,
fejünk fölött verdeső szívekkel,
éhen-szomjan műveltük a lehetetlent,
arccal a föld felé, hol
a boldogan megfáradt test megpihenhet.

Az Ige
helyett a törvény rángatózik,
mint preparált ideg.
Áldást adnak arra, ami hideg
– mert mindig jön egy őrült –,
és a boldogok ítéletétől
a Sátánt menti meg!

Ki bizalmát parancsra veszíti,
nem méltó föloldozásra.
Mindig jön egy-egy őrült,
a simogatót keresztre feszítni.

Ostobáknak szobrot ostobaságukból! –
ennyit tarisznyált a 20. század.
Lobogtasd tiszta lepedődet,
sose takard el földig a lábad,
ölelj engem, ahányszor kedved támad!

A kétség az csak fapénz. Nevess!
Hátad mögé aranyat vess,
fejeden mindig színes kendő.
Fuss, lásd, mit hozhat még a jövendő!

Utórezgés

Ne borzongj, ha mások megkívánnak.
Boldog légy, hogy nem vagy olyan ványadt,
mint lehet a bíró, a megcsalattatott.

A konyhapénzünk megvan s ugyanott.

Sepsiszentgyörgy, 2011. október 9.

ÁSATÁSKOR

eméssze a sereg gyomrában önfiát

Voltak, ó, vannak, akiknek szava
annyit ér, mint menetjegy
egy döglött villamosnak.
Vannak, ó, vannak, akiket sürögve
labori könnyekben
feszes tisztára mosnak.

Voltak néhányan, voltak vezérek,
kiket legyűrt társaikkal
a győztesek megetettek.
Eméssze a sereg gyomrában önfiát,
ahogy testet a cellában
birtokba vesznek a tetvek.

Voltak ragyogó éjszakák,
szénszagú napkelték,
voltak szurokfekete nappalok.
Volt, aki elunta, s ég felé kiáltott
végül boldogan: – Uram,
én itt szívesebben meghalok.

Voltak és vannak, no hiszen!
akiket sátáni intésre
élve eltemettek.
És akik éji tűz mellett,
csillagtáborok alatt
fogcsikorgatva fordultak Keletnek.

Vannak, hogyne, még vannak,
akik estvéli ima után
káromkodnak egy-egy fogadalmat.
Akik csöndben halnak reggelig,
álmukban esküsznek, mert ide
feltámadni sem akarnak.

Sepsiszentgyörgy, 2011. aug. 4.

AMITŐL FÉLTEM

csípőig kilátszom belőle

A nedves szürkeségtől féltem
egész életemben – és látnom kell,
ahogy temetne mohón a szürkeség.
Magáévá nem tehet a köd,
csípőig kilátszom belőle,
és hallom, hogy nincs már menedék.

Menhely, tán azt juttatnának nekem,
mert kiutak helyett folyton
talléros kibúvókat kerestek.
Ágrólszakadt vak prédikátor
jár messze mögöttem, tudván:
ha gyengülök – újból fölesket.

Szót, esküt soha nem szegtem.
Ebben sem vagyok szál egyedül.
Abban sem, amire születtem.
Korhadtan szertelen rendszerek
védik önmaguk. Anyai igazság
kereng szigorúan véremben, fülemben.

2011. aug. 9.

EGY KOPJAFÁRA

senki nem marad, ha menni kell

A Vártemplom erődtornya egymaga
őrzi az ostromok mohás nyomait.
Csonka felkiáltójel, idéző:
nélküle se élet, se halál soha itt.

Kívül és belül évszázadok nyugosznak.
Tatár, török és a védők. Uram, temetni kell,
erre születtünk, vagy nem. És a hit,
hogy a lét nem pótolható semmivel.

Védősánc helyett sötét kopjafasor.
Teljes a létszám már az egyiken.
Rejtező hold alatt az egyetlen bizonyság,
hogy senki nem marad, ha menni kell.

– Tanár úrnak tisztelettel jelentem,
a létszám teljes, senki nincs már életben. –
Az éji láthatár örök beteljesedés.
A Törvény fennmarad. Az élet véletlen.

Sepsiszentgyörgy, 2011. aug. 10.