[2013. november]
KÖLTŐK
Mint klasszikus kínai mesterek
képén, olyan a táj… Ámulva nézed
a fényben fürdő fákat, s felidézed
a klasszikus kínai verseket,
és jönnek a költők, a dalnokok,
Li Taj-po, Po Csü-ji, a drága holtak,
akik tavaszról és borról daloltak,
mellükben újra élő szív dobog,
karcsú korsójukból borral kinálnak,
s kecses csészéből kortyolgatva, boldog
barátságtól kap lelked könnyü szárnyat;
szelíd mámorban szép szavakba szőtt
sóhajjal ölelkeztek és daloltok:
siratjátok a jelent és jövőt.
SZOBOR
Padláson lelt, ódon kis kőszobor,
hogy kit ábrázolt, már nem tudja senki.
Kövéhez nem tapad emlék, belengi
a feledés. Személytelen, komor.
Kövében is az emlék mind kiégett,
nem háborgatja sem múlt, sem jelen.
Érzéketlen, rideg és szenvtelen.
Kőfejben szétfoszlott ábránd az élet.
De rügyfakasztó, friss tavaszi széllel
a kőbe dermedt szív remélve dobban,
a pillátlan szem felnyílik egy éjjel:
mintha keresne valamit titokban –
s száraz szemmel, fájón, semmit se látva,
egy könnyet ejt az idegen világba.
ELÉGIA KIVÁGOTT ERDŐRE
Sikolt az erdő. Hull gyönyörü lombja,
fogynak a fészkek, elhal a madárdal,
gyűl a kivágott, bús fatörzs halomba;
nem jön többé vidám sereg a nyárral,
hogy friss szamócát szedjen, és virágot.
Faodvukat vesztették, és egy éjjel
elmenekültek a kecses drüádok
a szépséggel, költészettel, mesével;
elnyelte a mocsok, a sár, a por.
Jaj, elvitték kisírt, szomoru szemmel
emlékét is a hőskornak, mikor
istennőkkel enyelgett még az ember.
Lepusztult tájon göthösen, örök
éhséggel ványadt róka sündörög.
SÍRNAK A FELHŐK
Olyanok így, szorosan összebújva,
mint gyászmisén az öregasszonyok,
akikbe befagyott az allelúja,
és fénytelen szemükből könny csorog.
Gyászt öltöttek a nyári fellegek,
sírásókká vált hajdani barátok,
hogy könnyeikkel eltemessenek
egy értelmét vesztett, komisz világot.
Hull hát a könny, ömlik, zuhog, özönnel,
dagad a folyó, és harsogva árad,
elönti a várost, vetést, a gyárat,
elmossa a hömpölygő égi könnyel
a trösztöket, drogot és puskaport,
a népirtást, a félelmet, nyomort.
FEKETE ÉG
Qu’il était bleu, le ciel, et grand, l’espoir!
L’espoir a fui, vaincu, vers le ciel noir.
(Paul Verlaine: Colloque sentimental)
Mily kék az ég, amíg tüzel szivünkben
a Holnap álma, a bohó remény!
Derű és szépség árad mindenünnen,
a világ csupa szín, tündéri fény,
csalogánydal szól éjjel pataknál,
és női kézzel simogat a lég…
De jaj, a dal forrása elapadt már,
szennyes a víz, és elborult az ég!
Kopár berekben üresek a szívek,
nincs boldog nász tarlott fák alatt,
csak szarka jár ott, és vedlett egér.
Kifakultak az Úr vásznán a színek,
kábító pompájukból nem maradt
csak fekete s piros, a gyász s a vér.
CSÜGGEDTEN, ÁRVÁN…
Csüggedten, árván és kitaszitottan
vánszorog vedlett házfalak alatt.
Ott él, a porban, utcai piszokban.
Szívében nincsen vád, sem indulat,
csak fájdalom és bánat van szemében,
alázattal, megtörve könyörög –
nem falat húsért, hogy ne haljon éhen,
egy pillantásodért ígér örök
hűséget, egy jó szót, simogatást,
emberséget remél csak, semmi mást,
a sorstól már többet kívánni nem mer.
Súgd azt a jó szót a fülébe, Ember,
hadd töltse el a boldogság, a béke,
és szálljon csendben a kutyák egébe.
