[2013. december]
A FELTÁMADÁS
évébe lépek át –:
De mégsem érzem
a feltámadást.
Körülöttem mind
hallgatnak a házsorok –:
részeg, hitetlen
üvegcsontváz vagyok.
RÖGESZMÉK és téves ítéletek
lépcsőjén felfelé hágva
kéred ki magadnak
az erkölcstelenségi bizonyítványt.
A megfoghatatlan
kollégák,
az árnyaid most is
figyelnek…
A papírral a kezedben
elindulsz,
újabb zöld
üvegek mélyére.
FEHÉR MOZDULATOKKAL
mímelsz életet
a fekete házfalak között.
Leszázalékolt kóbor kutyák,
körözési listákon szereplő
galambok gyűlnek köréd,
hogy hallhassák
száz forintot sem érő
szavaidat.
Legközelebb
az árnyék-klaviatúra
esik a kezedhez,
hát monoton koppanásokkal
begépeled
a közveszélyes kívánságlistát.
SEHONNANBÓL
nincs – tovább felé
vezet a kanyargó
betoncsík.
A peremén állva
szorongatod, amid még
megmaradt: egy szakadt
nejlonszatyornyi életet.
Szmog-ittas fákkal,
rekedt madarakkal
beszélgetsz arról,
ami lehetett volna,
míg végre kegyelemből
meg nem áll neked az a bizonyos
pókhálósra tört ablakokkal rángatózó,
piszkossárga taxi.
MÁNIÁSAN szörfölsz
az interneten,
nyitogatod a külvilág felé
vezető utolsó kaput.
Egykedvűen kopogtatsz
a klaviatúrán –
azt várod, valaki talán
beenged a képernyőbe?
Kiürült szemed kattog,
de nem exponál,
félig érted meg az eléd
gördülő adathalmazokat.
Ételt rendelsz, rossz hírekről
értesülsz, majd hirtelen
olyan hévvel olvasod az időjárást,
mintha még ma kilépnél az utcára.
A VÉGTAGJAIM MÁR
rozsdás ónrudak.
(Nincsen nálam senki
otthontalanabb.)
Ritkul körülöttem
a kék levegő.
Semmi nem kell, ami
értelmezhető.
Kutyák rágta, üres
csontgömb a fejem.
Vérközösséget
senki nem vállal velem.
KINÉZEL
a mániák és szorongások
kék-acél rácsai mögül.
Van sejtésed, mit mondanál,
de a nyelved alatt
hemzsegnek a kődarabok.
Csendet kiáltasz –:
kiegészíted a
falak közt feszülő csendet.
