PIROVÁC, ADRIA-PART

Mit is kerestem én itt a földön
A lassú bort pohárba töltöm
S míg cseppjei sejtjeim hangolják át
Hallgatom a teraszon a harmonikát
Nem kerestem de annyi mindent kaptam
Kigyúl az esti ég és mélyen alattam
Hófehér fodrokon fut tova a tenger
Hullámok térnek meg – évek szerelemmel
Fiatal vagyok és szaladok utánad
Amíg csak bírja széllel futó lábad
Arcomat kagylóként habzsolja tenyered
És merülök a mélykék vizekbe veled
Olyan jó lenne mégis itt a földön
Hiányod – hűvös van – magamra öltöm
Kicsordul a szemből mit leejt majd az ág
Hallgatom – már bentről – a harmonikát

A KEDVES

Előbb csak néhány hópehely
Aztán a hófehér zuhanás
Kellett hogy akkor fölemelj
Az ölelés a suttogás
Azóta már annyiszor
Átestem hasonló teleken
A hóban fürge tapsinyom
És te emelsz föl ha elesem
Vitorlát bontó kék virág
A tavasz kinn a réten
El fogod nézni még hibám
Ha megérdemlem s megérem

SZERELEM

Kimert arcomat, miért simogatod?
Mi visz rá, hogy mégis?
Égő szememet kiolthatod –
S akkor mehetnék én is…
Fölcsavart lángként állsz elém,
S a meleg, ami belőled árad,
Átüt a testen, záporoz felém.
Könnyek nyerge a gyönge vállad.
Miért szeretsz, és miért ragaszkodsz?
Magamról nem tudnék mondani
Semmit, amiért omlani
Szokás az elé, kit magad alkotsz.
Aki sorsunkat egybeszőtte:
Téged is ismert, engem is.
Boldog nem voltam annakelőtte,
De most könnyű a terhem is!
Kimert arcomat simogatod,
Asszony, akitől lehet kérnem –
Bőrömön az illatod hagyod.
Hogy miért engem, még most sem értem.

KELTA NÓTA

A kelta hegyeken át
Fújtuk a bőrdudát
Ittuk a whiskyt nagy hidegben
Kopár mezőkön idegenben
Varázslók szálltak szét az égen
Hold csillant meg a vízfenéken
Vihogó kósza árnyak
Suhogtak bennünk s színes szárnyak
Hogy van-e Isten még felettünk
Nem tudtuk s róla nem tehettünk
Félig álmodva félig menve
Vonultunk messzi idegenbe

S MINDAZT, AMI VAN

(Jékely Zoltán versére: Ha majd egy vándor…)
Küldöm a hópelyhet neked.
A röpte tiszta. Ajkadnál lebeg
Minden, még épkézláb szavam.
Bocsásd el békében szívemet.
A szívet, ha van.
Ne álmodj arról, aki vagyok.
Lehiggadt estéim hallgatagok,
S hideget lehel a pohár.
Bocsásd el békében szívemet.
Fásuló opál.
Vénülő férfi szerelme igaz.
De ennyire vétlen, ne légy te az.
Felejtsd az ölelést, elhulló szavam.
Bocsásd el békében szívemet.
S mindazt, ami van.

MÉRGEK EDÉNYÉT

Beszélj, ha éppen hallgatok.
Kövess, ha égen ballagok.
Nem volt még nő, ki ennyire.
Szeresd, ki érted ejti le
Mérgek edényét: önmagát.

CHOPIN-FUTAM

Hová, merre szállnak el a szavak,
Ha nem rögzíti senki, semmi őket?
S ha volnának is: miféle javak,
Ha szerteszórnak, vagy éppen összekötnek?
* * *
Siklik, mint hal, az álom.
S az élet is színesen suhan.
Érintés illata leng az árnyon.
S a halál, halk Chopin-futam.