MISSA BREVIS

„Harsogni elég gőgösen”
(Ady Endre)

Tudtam, hogy a záró akkordok
lezárják majd a csenddel indult napot,
bár a tokkáta még fennen zokogott,
s feladásra nem maradt már ok.
Homályból sem jött új biztatás,
a templomívek pálmalevelei
sűrűn hajoltak árvasággal teli,
hogy ne legyen a zene se társ.
Muzsika így lett zsarnok szeme,
ki egy most a maga istene
a nyűgő mélységben, hová süllyedtünk,
s nem ettől bomlik, hogyha egyszer
fölborul asztalán a kegyszer,
és földre omlik utolsó kenyerünk.

BOSZORKÁNYHÉTFŐ

„A semmiség hiábavaló”
(Rimbaud)

Kihátráltam a kegyelemből,
akár a rák, vagyis előre,
most könnyű vagyok, így tarthat föl
a tudatom zsoldos ellenőre.
Körül bosszútok jó lesz sáncnak,
a lelket riasztó rianások
hangja zeng fönt így csillagsátrat,
de az égi lékből ki nem mászok.
Bár ígértem a matrónáknak
varázspapucsot legszebbeknek,
áldáshoz pecsétes menlevelet,
kik itt böjtömre rátalálnak,
nem lelnek rózsapírt, turbékolást;
hisz árad Léthé, s oda a pást.

PÁLPATAKÁN

Utassy Józsefnek

„Vil-ma
Vil holnap
Vil holnapután”
sorolta a boldog
kócos trubadúr,
pirult az asszony,
hallgatott a lány,
pirult a mező is
Pálpatakán.
Hogy meddig tart
el az ígéret,
hogy a nappal
elfogy az ígézet,
s hol fekszik a költő
magány vaságyán,
ne keressük már?
A vakvilág szádán,
marad az ígéret, Jóska,
mi itt cseng a fülemben azóta:
„Vil-ma
Vil holnap
Vil holnapután”

BALTI VERSEK

I. ÉNEK
Jönnek a finnek,
jönnek a finnek,
remeg az ága
mindenik nyírnek,
jaj akit elérnek,
azzal hallgatnak,
ahogy a húrtalan
kantaléba csapnak.
Ezer tó borzongva
ég felé fordul,
legkisebb széltől is
a partra csordul,
porzik a hegy háta,
hajlik a völgy válla,
ezért sem ugranak
mással kalákába,
ki meg táncost keres,
bifláz medveszelet,
bölcsek a finnek,
s nem jönnek közelebb.

II. ÉNEK
Egyszer volt egy
észt rokon,
üldögélt a
honromon,
szőke fejét azon törte,
hogyha terem alma, körte
egymás mellett szépen sorba,
mért az ő csónakja
maradt csorba,
hová minden gond becsordul,
s nem lát a sok csorgó gondtól.
Körül víz volt,
csupa síkság,
lassan úszott
egy-egy nyírág.
Hová s meddig? –
így az észt,
égre emelte szemét,
s vele ült a gondolat,
mit dalban elbólogat,
pedig olyan régen tudta,
tudta minden pereputtya,
hogy a jóból meddig futja.
Erre már az öreg észt
föl sem emelte szemét.

EMELD…

„Miután mindent elfelejt az emberiség”
(Lászlóffy Aladár)

Emeld fel arcod, hajdani társam,
a szégyenkezés, nézd meg, kit kerít
védelmünkre a vak tolongásban,
hol minden álom foglalt lett megint.
Nem láthatták bukásunk szégyenét,
akik gyóntattak a rács mögött ott,
nem a vád ez, a maradék kísért,
hogy dögjel volt, hogy a gyomrunk korgott.
Díszítgetjük a kaján világot,
kezünkkel védve, hogy így világlott,
hátha meglobbanna még egyszer a láng,
derékig a kúszó szemétfüstben
megleli-e jelét mindenik elem,
Galváno békája velünk ráng.

VARIÁCIÓ

„Az isteni mezők zöld tiszta csendje”
(Carducci)

A kényszer nem ad neked sem szárnyat,
nem old fel, és nem is magyarázgat,
rughatsz jól az értelmetlen felé,
hangod csöbör szélén csorgó hólé,
ismétlő dallama, rád se néznek
körforgásán e szép mindenségnek,
csak befog jármába az unalom,
mint ősz tincs a sötét hajfonaton
fel-felvillansz, hogy eltűnj örökre,
veled vontat a jövőd minden ökre,
szemed még kóborló imecs körözi,
hát csapkodj! ehhez nem kell kurázsi,
csak kitartás, hogy bukdácsolj tovább,
míg ki nem néz egy újabb porkoláb.