[2019. október]
HALMAZÁLLAPOTFüst voltál, befogadtalak,
víz voltál, elengedtelek.
Gyémántcsőr, ketrec, kaloda.
TŰZFALFejét hirtelen lehajtja, énekét középtájt abbahagyja,
egy ajtón át elárvult tűzfalra lép.
Újabb és újabb romokra nyílik rá a szem.
Tavaszodik a messzeségben, remegő fényhártya
citromsárga lepkék hímporából egy erdő fölött.
Égtől eltépett dallam, zárba tört kulcs már a test.
HAT SORSzemben a tenger,
de ha nem létezünk,
hajó sem kell.
* * *
Lábon hordom ki ezt az életet.
Az aláásott szívkamrákban
szüntelen zubog a víz.
FÜSTÉGazt mondják,
ha a füsti fecske
fészkét leverik,
felgyújtja
az elkövető házát
nem vagyok madár,
házam sosem volt,
hazám sosem volt
füstben úszik két szemem pillája
KÖZTES FÖLDmint a bogáncs, belém akadtál
világ közepén síró parlag
valaha rét volt, talán tó is
immár csak por, mi rám szitálgat
elaggott égbolt pusztám fölött
alszik a madár, csőre tátva
munkás kéz babrál a torkában
dallamot sző a némaságból
MADÁRDAL. SZKAFANDERlélegzik a hajnal, forróságig kitart a dal
a telihold, a fenyő, az ég
és én is ugyanabban a rajzban
az élet körvonalainak szilárdsága?
pára a domb szemhéja fölött
KÉT EDWARD STEICHEN-FOTÓRA1.
szétég a test az időt felnyitó dinamit
határait vesztett ország vagyunk mindannyian
2.
lakunk egymásban
fűre hajló fű
tükörben ázó vízesés
1. Wind Fire (Thérèse Duncan on the Acropolis). 1921
2. Juxtapositions: Conrad Veidt and Lupa Velez. 1928
GYÍKFAROKRagyogó virágok, iszkoló gyíkok,
macska lesi őket,
hatvan másodpercnyi zápor,
csak villanás, mint egy álom,
melyben az elhagyatott domboldalon
embernyi csalán és harangláb dzsungelében
a tűzemésztett ház ablakából magma integet,
majd hirtelen kihunynak a fények,
és többé nem ismerem fel otthonom.
Alkonyul,
utolsót csap a gazdátlan gyíkfarok,
majd elpihen.
AZ ASZTRONAUTA BÖLCSŐDALASírásból szakadsz ki,
öklöddel ütsz a fénybe,
hová indulsz, nincsenek fák,
ott majd csillagzizegés fogad.
Szívedben felfelé táguló mélység,
szívedben lefelé szűkülő magasság.
Már alszol is. Járműved nyomában
győztes időfarkasok.