ÚRNŐM!

 


Habzó, fehér szájprémeket szánt fel a zabla,
ahogy befordul a piacra a kocsid,
nem leplezed, hogy élvezed: csupán egyetlen
szavadra a szíj edzett hátakba hasít.
Útjaid során nem Téged borít veríték,
az igahúzó mégis hagyja jámborul
magát befogni, és ha megtorpan is néha,
kezedre vár csak, mely fejére ráborul.
A lázadásnak lényege, értelme nincsen,
ezüsttel fújtatott hideg öntöttvasat
harap a közös akarat, s egyszerre indul
tovább a főtéren át a rabszolgahad.

 

 

 


DÉLIBÁB

 


A fénynek nem számít,
hogy hol törik meg:
a sportautó motorháztetőjén,
a vadászfegyver ravaszán,
a kedvesnek hitt szemében
vagy annak a pohárnak a száján,
melyet utoljára a szádhoz emelsz.

 

 

 


MIND JÁROK, UTÁNAD

 


Mindjárt négy éve követem lépéseid,
remélve, hogy választ kapok kétségeimre,
mindjárt egy szűk fél évtized telik el így
anélkül, hogy a célok közelébe vinne.

 

Mindjárt meglesz az irány, és csak elcsitul
a vihar, mely kegyetlen’ összevissza fújva
mindjárt letépi a ruhám, ahogy kifúl
s a redőkbe kap újra – hátha hátrahúzna.

 

Mindjárt nélkül harapdál szét az őrület
hisz unni a bolyongásra is rá lehet, de
mindjárt beköszönt a régen várt tűzszünet,

 

az alkalom: nyugodtan nézni a szemedbe.
Mindjárt összébb zárom kabátomon a cipzárt,
és eleget gyűjtök merészségből is, mindjárt...