[Látó, 2010. október]

Minel Ádám egyszer megcsalt engem. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy ez a megcsalás. Másik nővel hált, pedig én is ott voltam, testközelben. Egy asszony volt, idősebb nálam, most valahogy összemosódik a fejemben, hogy kicsoda volt, és hogy is került oda. Csak a magam méltatlankodására emlékszem, mert miután felkelt az asszony mellől, Ádám éppen csak megmosta kissé magát, és máris mellém heveredett.
Düh emésztett, később azt mesélte, hogy istenbizony sárga lángocskák lövelltek a szememből. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor eltörik a mécses, valami gyógyíthatatlanul elszakad, s ezentúl mindig lesz egy bog közöttünk.
Sírtam, az ökleimet haraptam, és próbáltam Endréhez szökni, de ő nem engedett közel magához. Azt mondta, ne sikoltozzak, mert nincsen nekem fájdalmam. Már hogyne lenne, vinnyogtam s szűköltem, hát megcsalt, itt a szemem láttára. Menj csak, menj és gondolkozzál, tuszkolt kifelé Endre. Menj, menj haza, és akkor gyere vissza, mikor nem lesz a szívedben gyűlölet.
Elfutottam. Hazáig bömböltem, a fák, füvek, levelek csodálkozva nézték a könnyeimet. Határozottan az volt az érzésem, hogy mindenki elhagyott, elfordult tőlem. Magam maradtam magamra. Üres lettem, mint egy eldobott konzervdoboz, a könnyek rozsdás foltokat hagytak az arcomon. Otthon tovább sírtam és jajveszékeltem. Apám sem értette, mi bajom. Minden összeesküdött ellenem, s én tehetetlenül vergődöm ebben a hínárban. Pont mint egy haldokló hal. Még a szagom is olyan lehetett, mert megvallom őszintén, nem is fürödtem tehetetlen kínomban.
Talán sohasem mentem volna vissza a Minelek tanyájára, bár egy hét elmúltával már nagyon hiányoltam mind a kettőjüket. Főleg Ádámot, éjjelente perzselt a lepedő alattam, és úgy éreztem, menten lángra kapok. Hideg vizes fürdőket vettem, naponta többször. Segített, bár az agyam nem lett tisztább. Egy hónap múlt így el, ezzel a buta szenvedéssel, mely, mint utóbb rájöttem, szenvelgés volt, ostoba nyavalygás.
De elmúlt a hónap, és én nem tisztultam. Úgy értem, nem jött meg a havibajom. Mondjuk, nagyon nem csodálkoztam, hiszen több mint négy hónapja háltam férfival, nem is eggyel, hanem kettővel egyszerre.
Attól, hogy terhes vagyok, annak a gondolatától, hogy a méhemben egy kis ember bimbózik, határtalan jókedvem lett. Újra úgy éreztem magam, mint egyszer Endrével, először, amikor a lábamnak szárnya lett. Csak most az egész testem szárnnyá változott. És persze képzelődni kezdtem, mint minden terhes nő, és jövendőbeli anya. Apámnak már egyenesen úgy adtam elő a dolgot, hogy a hasamban egy miniatűr mása csücsül a Minel fiúknak. Apám kicsit elképedt a hírtől, de aztán lehiggadt, és kiadta a parancsot, hogy most azonnal kivonulunk a tanyájukra, ha tetszik, ha nem. És békét kötök Ádámmal, így vagy úgy, ő nem bánja, hogy magamban hogy rendezem le a dolgot. De többé nem akarja a savanyú ábrázatomat látni.
Ádám és Endre ott ültek az Őrkövön. Ez egy nagyobb szikladarab volt, ami úgy meredezett a mező közepéből, mint egy ősi fallosz-isten. Ezen ücsörögtek, szakállasan, koszosan, úgy néztek ki, mintha egy hónapja ott ülnének. Utóbb kiderült, hogy nem is tévedtem nagyot, tényleg itt vártak a kövön, csak felváltva hazajártak megetetni az állataikat, és magukat is. Ádám még akkor sem értette pontosan, hogy mi bajom, miért rohantam úgy el, s miért nem engedtem magamhoz, azon az éjszakán. Endre tudott mindent most is, de nem szólt semmit. Később, jó néhány év múlva elmondta, hogy azt akarta, magunktól jöjjünk rá, főleg én, hogy mi miért van. Nem jó az úgy, ha az embernek a szájába rágják a dolgokat. Attól ellustul az agyad, és csak nyammog, mint egy lajhár. A szenvedés serkenti a gondolkodást – mondta, és nevettünk ezen. Pedig ez egy nagyon komoly gondolat. Nem nevetnivaló.
Akkor azonban még nem volt letisztázva bennem az az ügy. Míg apám Endré­vel arról egyezkedett, hogy hogyan csikarják ki anyámból a beleegyezést, hogy az Ádám felesége lehessek, mert hát még kiskorú voltam, bebújtunk a báránybőrös va­cokba. Szeretkezni akartunk, de nem sikerült elsőre. Mozdulataink szögletesek és suták voltak, mintha sohasem nyúltunk volna egymáshoz. S a vágy is, inkább menekülés volt, mint igazi éhség. Mert nem akartam beszélni arról, ami bánt, Ádám meg nem szerette nagyon fecsérelni a szót. De most azért feszülten várta, hogy mikor töröm meg a jeget. Mert meg kellett törjem. Ezt is, csak most így hetvenéves vénasszonyként ismertem fel, hogy a jeget minden esetben érdemes megtörni. Tra­gédiákat lehet elkerülni azzal, hogy vállaljuk a lelki csákányosság szerepét. Akkor inkább az ösztön s a méhemben mocorgó gyermek indította el a számat.
– Miért csaltál meg?
– Nem csaltalak meg.
– De hát miért háltál azzal az asszonnyal... énelőttem?
– Csak kíváncsi voltam – súgta.
– Kíváncsi... – a torkomban óriási sírásgombóc dagadozott –, de hát, miért, miért voltál kíváncsi, nem vagyok neked elég?
– De elég vagy, de nem tudtam elképzelni, hogy milyen.
– Micsoda milyen?
– Átbújni egyikből a másikba.
– Micsoda?
– Te kérded? Hiszen te ezt tudod, te sokszor bújtál át Endrétől mellém. Te ezt tudtad. Én is csak ezt akartam megtudni – súgta megint Ádám.
Csak azt akarta tudni, hogy milyen... kettővel. Mert én tudtam. Valóban tudtam. És abban a pillanatban jött, hogy istenesen képen csapjam magam, hogy hogyan lehettem ennyire ostoba. Hiszen nincs még egy férfi a Földön, aki ezt kibírta volna, hogy az asszony, akit szeret, mással is hál. Igaz, őket terheli a felelősség, mert Ádámnak nem volt bátorsága megkezdeni engem, ahogy Endre mondta: megkezdtelek Ádámnak. A befejezés rám volt bízva, de nekem fogalmam sem volt róla. Megértettem akkor, hogy Ádám valamiféle ki nem mondott és a tudat szintjére el nem jutott lázadásból, és fájdalmában hált azzal az asszonnyal.
De arra csak most vénen kezdek rájönni, hogy mily kevéssé értjük egymást, egy­más vágyait, miközben arról szónokolunk lépten-nyomon, hogy mennyire odaadóan teljesítjük férjünk, feleségünk, szeretőink vágyait. Teljesítjük egy fenéket! A saját éhségünket próbáljuk egész életünkben kielégíteni. Hacsak nem találkozunk egy Minel Ádámmal, vagy Endrével, hogy kissé kinyíljanak a csápjaink, melyeket embertársaink felé irányítunk. Állítólag.