[Látó, 2009. november]

– ikerkönyv –

(Részlet egy készülő könyvből)

A házunk előtt Petőházára vezető út hamar a falu központjába ért. Az út egyik oldalán a vasútállomás, a síneken túl már a gyár, az út másik oldalán a már leírt apró városias mag.
Ebben a faluban tulajdonképpen két falu bújt el. Az egyik a gyár körüli, a polgárosodottabb, a másik a hagyományos, a földművelő. A kettő csak térben különült el egymástól, világszemléletben nem. A gyári munkások délután négykor mentek haza a gyárból, az irodisták fél négykor, ha kinéztünk az utcára, abból, hogy éppen ki ment el a ház előtt, pontosan meg lehetett mondani, hogy mennyi az idő. Ha az emberek hazamentek, akkor egyből indultak is dolgozni, a kertbe, a földekre, vagy valakinek segíteni. Csak úgy szabadon senki nem töltötte az idejét.
Közbevetőleg az egymástól elkülönülő világok természetéről is beszélnem kell.
A társadalmak átalakulásáról azt gondoljuk, még most is, amikor éppen újabb átalakulási-átalakítási hullámban éljük az életünket, hogy az másutt, ahol éppen nem mi élünk, végbemehet természetes-folyamatos átfejlődéssel is.
Nem, nem mehet végbe, ezt a paraszti társadalom kelet-európai felbomlásának végtelen hosszú folyamata is igazolja. Hiába mondta el az irodalom, amit a huszadik században népről, népi kultúráról elmondott, hiába tanúskodott értékekről és megkésettségről, mellette pedig szegénységről és kiszolgáltatottságról maga a népi kultúra, most ennek részének gondolom a magas kultúrának azt a vonulatát is, amelyik a nép képviselőjének tekintette magát, legalábbis a kultúra terén, hiába írta le Erdei Ferenc konok következetességgel, úgy, hogy valóban messzire hangozzon: „parasztnak lenni most már nem lehet” – parasztnak lenni igen is lehetett, kellett is lenni, még a hatvanas-hetvenes években is, amikor a nagyszüleim – akkor már megöregedve – a maguk paraszti életét élték, mert a körülmények parancsa ezt tette szükségessé számukra.
Igaz, életüket már nem azzal az öntudattal élték, mint amilyennel a korábbi nemzedékhez tartozók élték a maguk életét. A változások szakadatlan sora, végül pedig a téeszesítés törhette meg őket. Egyetlen gyermekük sem folytatta, nem is folytathatta a földművelést, ezért nagyszüleim előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a paraszti létforma ezen az ágon velük múlik el.
József Attila versei jutottak eszembe a külön világok említésekor: „szemlélni a világokat / mint bokron a virágokat” – mondja Flórának című versében. József Attila a világegyetemben önálló világokat különített el, magam úgy érzem, akkor, a hatvanas években még inkább úgy éreztem, mint ma, mert akkor jobban érzékeltem a társadalmat, hogy a társadalom önálló, saját törvényekkel bíró világokra bomlik.
A külön világok említése a valóban egymás mellett élő világok létéből következik. Annak, aki a paraszti-falusi világba beleszületett, a hatvanas-hetvenes években még mindig nem volt átjárása a másik világba. Minden, ami a lenti fölött volt, úrinak látszott, minden, ami a fönti alatt, parasztinak. Az itt és ott kettőssége végigkíséri életünket, ebből a közegből nem ismerek senkit, akiben, legyen akárhol, ne sajogna vissza a régi világ hiánya. Nem azért, mert eszményítjük azt, s nem is azért, mert elutasítjuk a „fejlődést”, hanem azért, mert lényege szerint teljes világba születtünk bele, még ha a fejlődési lehetőségek hiányoztak is abból a világból, s ez a teljesség legalábbis gondolkodásunkban mintha folyton visszarántana bennünket ebbe a közegbe.
Az átjárást mi, az unokák kíséreltük meg azzal, hogy városi iskolába jártunk. Azzal, hogy bejárók lettünk, azaz egyik lábunkkal itt, a másikkal pedig ott álltunk, leginkább azonban itt, jelképessé tettük ezt az átjárást. A bejáróság ténye ebben a vonatkozásban valóban csupán jelképesnek tekinthető, nem hiszem, hogy a kollégiumi lét más kifejletet eredményezett volna. Harmadik megoldás a mi időnkben nem létezett.
A változás-sor a mi életünkben sem a magunk akaratából történt, noha az ösztöneinkben ott volt az akarat is, az akarat és az ösztön mögött viszont megint csak a kor mozgása húzódott meg. Kétségtelen, kinek-kinek megvolt a maga szerepe az átfejlődésben, ezeket a szerepeket azonban mégiscsak a kor formálta, azzal, hogy felkínálta a változás lehetőségét.
Az én gyerekkoromban az önmagában álló akarat nem mutathatta volna meg magát, akkor sem, ha vágyunk lett volna rá. Vágya az előző nemzedékeknek is volt, mi már a lehetőségeinket követhettük.
Abból a vékony aszfaltútra épült két házsorból szinte minden gyerek Sopronban tanult, a középiskolát szinte mindenki elvégezte közülük. A falu többi házából is sokan tanultak. Történeti-szociológiai tanulmány feladata lenne megmutatni, mi állt az akkori tanulási hajlam mögött.
A valódi külön út és a külön akarat később, az egyetem választásával és vállalásával mutatkozott meg. A mi gyerekkori világunk ebbe az irányba is nyitott volt. De nem lett volna az a hatvanas évek korábbiaknál nyitottabb légköre nélkül, s az elmaradottság társadalmi szinten való felismerése nélkül.
A vízválasztó, a mából visszatekintve tisztán látszik ez, a mi családtörténetünkben a hatvanas évtized volt. Egyik és másik oldalán, egymástól csupán nemzedéknyi távolságokra valóban külön világok alakultak ki.
Egyéni hajlam, sors kérdése volt, hogy a különböző világok között teremtődtek-e kapcsolatok, avagy a két nemzedék, nagyszülők és unokák nemzedéke egymástól eltávolodva létezett-e.
S hiába létezett az érdeklődés, a természetes szeretet, a kor mozgása mégis elszakította egymástól ezeket a nemzedékeket.
A hatvanas éveket a nagy áttekintő történeti könyvek szerzői, így a már többször is idézett Eric Hobsbawm vagy Tony Jodt egyfajta aranykornak látják, ám ha közelítünk ehhez az évtizedhez, akkor érezzük, hogy az egész évtizedre kiterjedő sajátosságait nehéz megfogalmazni, ráadásul a mélytörténések nem is esnek, nem is eshetnek egybe az évtized határpontjaival. Új, népes nemzedék jelent meg, ahogy Jodt mondja, fiatalnak látták a világot: „A hatvanas évek könnyed oldala – divat, popkultúra, szex – nemcsak külszín, üres látszat. Egy új nemzedék fejezte így ki szakítását a nagypapák korával” – mondja Tony Jodt. (A háború után, Európa története 1945 óta, Budapest, 2007., I. 547. oldal, fordította Komáromy Rudolf) Ha a részleteket nézem, akkor már nehéz egységben látni a hatvanas éveket, Hruscsovot már 1964-re megbuktatták, nálunk az 1956 utáni konszolidáció szinte csak a hatvanas évek közepére zárult le, hatvannyolc nyarán pedig már a prágai tavasznak is véget vetettek, miközben nálunk indult az új gazdasági mechanizmus. Otthon, gyerekként csak a légkör átalakulását tapasztaltam, amikor az évtized végén gimnáziumba mentem, valamit hallottam a pesti diákmozgalmakról, a hetvenes években már az új teóriákról is – mi mindenesetre a hatvanas években léptünk bele a világba, az akkortól mutatta meg magát nekünk. A fiatalok életformában, hajviseletben, öltözködésben újat akartak, a mi életünk keretei között ezek a kísérő jelenségek nem tudtak átcsapni erős társadalmi mozgalmakba, egyetemistaként pedig már a mindennapok forradalmiságáról olvastunk tanulmányt.
A hatvanas évek légköre mindmáig bennem él, még mindig, annyi ellenpélda és „leszoktatási kísérlet” ellenére még mindig hiszek a világ valamiféle elrendezettségében. Mondjuk abban, hogy létezik fejlődés, vagy abban, hogy az ország „nem dőlhet be”, azaz gazdaságilag nem omolhat össze, s abban is, hogy még mindig létezik a társadalom számára hasznos társadalmi cselekedet.
A két nemzedék között ott volt a szüleink nemzedéke. Ők valóban két világ, két kultúra között léteztek.
Néha azt hiszem, még mi is.
Életük első húsz-huszonöt évét teljes egészében zárt paraszti családban élték le, közben nemcsak a második világháború zajlott le, de társadalmi formáció-váltás is történt, ők pedig ott álltak az új társadalomban. Modernebb lakást, más munkát, más alapokon szerveződő családot akartak maguknak, de a lehetőségeik ehhez nem voltak meg. Igaz, a paraszti munkától úgy, ahogy eltávolodtak, a faluból viszont nem tudtak eljönni, s a másik munka mellett rákényszerültek a földművelésre is. Otthon, a ház körül, bérelt földeken. Tanulni, noha akartak, nem tanulhattak, a „fényes szellők” nemzedéke előtt megnyíló lehetőségek annak a generációnak nyilván csak szűk rétegét érintették meg, így kultúrát nem teremthettek maguknak. Régi tánc- és dalköröket emlegettek, az ötvenes évektől ezek helyére nem lépett semmi, a későbbi mozgalmak pedig már szükségszerűen hagyományőrző és hagyományt mentő mozgalmak voltak, s nem az organikus kultúra részei. Életükbe a hatvanas évek második felétől lépett bele a tévé-kultúra, ennek sem a hagyományhoz, sem a kor valódi szellemi életéhez nem volt sok köze. 
Nézzük még mindig a kérdéseimet.
Miért beszéltem korábban a kiszolgáltatottságról?
Azért, mert a két társadalom, kettő vagy több, most nem ez foglalkoztat valójában, nem egymás mellett élt, hanem egymás fölött vagy alatt, ahonnét nézzük. Akkor úgy éreztem, s így gondolom ezt most is, hogy mi a másik világ, a városi vagy polgári világ, a modernizálódó világ alatt éltünk. Ha valahogyan találkoztunk ezzel az újabb világgal, hangsúlyosan igyekeztünk neki megfelelni, idegenségünket lepleztük ezzel. Valamit mindig megmagyaráztunk, a kérdésekre a kelleténél hoszszabban válaszoltunk, s feszengve álltunk minden hivatalos ügy intézésénél. 
Az, aki a társadalomban alul van, vérmérséklete, helyzete szerint vagy elfogadja helyzetét, vagy igyekszik megváltoztatni azt. Ha elfogadja, akkor is megalázva érzi magát. Megedződött a megaláztatáshoz. Illyést idézem, a Puszták népét: „A külföldiek, akik jártak Magyarországon, s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtön vigyázz-ba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincs híján a kétszínűségnek sem... Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóban közmondásszerű vendéglátását élvezték, s a kastélyok környékén figyelgették a népet. A magyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek…” (Illyés Gyula: Puszták népe. Budapest, 1999, 8. o.)
Újabb kérdés következik: hogyan alakult ki az idősebb nemzedék világgal megbékélt kapcsolatot tartó magatartása?
A kérdésre nem tudom a választ, történelmi olvasmányaimat, az irodalom által kialakított „lélektani” tapasztalataimat kell segítségül hívnom ahhoz, hogy bármit is mondjak.
Kialakulásához egyéni-alkati vonások ugyanúgy hozzájárulhattak, mint történelmiek-társadalmiak, mert hiszen minden közösségben, így a paraszti közösségben is vannak hangadó, a közösség véleményét megfogalmazó egyéniségek. Nagyszüleim nem ehhez a típushoz tartoztak, de nem is emlegettek a környéken ilyen egyéniséget. Parasztvezér, néptribun: ezek a típusok nem a mi vidékünkön mutatták meg magukat. Írót, a közösség életének megfogalmazóját sem tudok mondani. A faluból egy valaki került kapcsolatba a népi írói mozgalommal, azon keresztül pedig a politikával, Iliás Ferencnek hívták.
A család története kapcsán nem véletlenül említettem korábban a vélt, hosszú évszázadokra terjedő földművelő létet. Az egymást követő generációk sorában az azonos rendben való élet türelmességet, megnyugvást alakíthat ki. A táj birtokosai, az Esterházyak, a Széchenyiek, a Felsőbüki Nagyok, a Bezerédiek a reformerek közé tartoztak, feltehetően a birtokaikon békésebb, kiegyensúlyozottabb élet lehetett, mint másutt.
A katolicizmus szintén segíthette a világ rendjébe való belenyugodást, ennek a rendnek az elfogadását. Gyermekkoromban egyetlen református család élt a faluban, az állomásfőnök családja, ők nyilván máshonnét kerültek ide. Nem mond ennek ellent az sem, hogy miként az a tudós könyvekből kiderült, hogy a korábbi évszázadokban a falu lakói, akárcsak a környékbeli falvak lakói, uraik vallását gyakorolták, a feudális gyakorlat és hagyomány szerint.
A falu vallásossága egyébként messze földön híres volt, mikor Bálint Sándor kérdésére elmeséltem, honnét is származom, egyből a szeredi kápolnáról kezdett el beszélni.
Iliás Ferencről édesanyám beszélt otthon, Ferciként említette mindig. Iliás majdnem tíz évvel idősebb volt nála, de ismerte, mozgékony, talán izgága embernek tartotta. Magam akkor figyeltem fel a nevére, amikor K. Nagy Magdának a Válaszról írott könyvében egy Erdei Ferenchez címzett levelét olvastam. Iliás tanítóképzőt végzett Sopronban, a népi írók hatása alatt indult, felfigyelt a Márciusi Frontra, a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója volt. Kapcsolatban állt Móricz Zsigmonddal, Erdei Ferenccel, Kovács Imrével, Veres Péterrel, Bajcsy-Zsilinszky Endrével, a háború alatt belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, amikor elfogták, erről nem volt hajlandó vallani, a háború után mégis háttérbe szorult, noha jó kapcsolata volt Donáth Ferenccel, Vásárhelyi Miklóssal, Fehér Lajossal, Nagy Imrével. 1954-ben a Földművelésügyi Minisztérium propaganda-igazgatóságának vezetője lett. 1956 áprilisában halt meg, temetésén Dobi István és Kádár János is részt vett. (Iliás Ferencről: Ohati Nagy László: Nem középiskolás fokon, Iliás Ferenc élete, Forrás, 1989. február, 71–83.)
Fellelhető írásait el kellene olvasni, hogy megválaszolhassuk a kérdést, politikus volt-e, vagy olyan valaki, aki az irodalomból került a politikába.
A Petőházára már nagyobb gyermekként kerülő, kicsit idegenként szétnéző Terézia Mora így írt erről a faluról: „Egy kocsma, egy templomtorony, egy cukorgyár. Egy uszoda. Egy falu. Alacsony, kétszemű házak, zöld kapuk, minden kapu mögött láncra kötött korcs. A láncok különböző hosszúságúak. Az évből tíz hónapon át esik az eső, fúj a szél, száll a melasz szaga és a korom, rá a frissen mosott fehérneműre.”
Aztán: „Egy kocsma, egy templomtorony. A focipályát kifelejtettem. Az is négyzet alakú az uszoda négyzete mellett, egy-egy szabályos négyszöget képező nyárfasor és fal veszi körül. Egyszer két focikapu, egyszer két medence, egy hideg, egy meleg, körülötte szabályos fűnégyzetek. Odaát a fiúk egyik kaputól a másikig, és itt én egyik medencefaltól a másikig.”
Aztán: „Egy kocsma, egy templomtorony, egy uszoda. Ahol kicsi a választék, kisebb a csalódás esélye is…”
Terézia Mora – 1971-ben született, 1990 óta Berlinben él, németül író írónő, Seltsame Materie című könyve magyarul 2001-ben jelent meg Különös anyag címmel, Rácz Erzsébet fordításában a Magvető Kiadónál. A szerző magyarul nem ír, úgy gondolja, a magyar irodalomnak nincs szüksége rá.  Írásainak nem szükségszerű helyszínei azok a helyszínek, amelyeket megélt, ezért nem is nevezi meg őket, így az általa megírt történeteknek a helyszínekkel való szembesítése önkényesnek tűnhet. Mintha Kafka svábbogarának reális hátterét keresném, mégsem tudtam megtenni, hogy látomásait ne szembesítsem a magam életének meghatározó helyszíneivel.
Jelentős Terézia Mora műfordítói tevékenysége, többek között Örkény István, Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos és Zilahy Péter könyveit fordította németre.
Én szabadabban éltem meg azt a világot, mint ahogy Terézia Mora megélte. Amit leír, látomás volt, a magában őrzött világról írott látomás. Amit írok, az a magam látomása. Tapasztalatokból, emléktöredékekből kivetített látomás.
Mi nem a faluban laktunk, hanem kint, az úton. A falut, ezt a falut, Petőházát, a falu mélyét nem is láttuk. Csak akkor mentünk arra, amikor a suszterhoz vittük a cipőinket. Később, akkor már gimnazista voltam, tejért is mentem a tejcsarnokba, a kék zománcos tejeskannával. Mindig este mentem, akkor mérték ki az eladók által oda bevitt tejet, a villanyégők fénye, pontosabban az, ahogy a fénysugárból a gyors biciklivel kilépem, sejtelmessé, zaklatottá tette az utat.
A falut nem láttuk, apánk nem a faluban, s nem is a gyárban dolgozott, így idegenek voltunk a falutól. De az is lehet, hogy ez az idegenség nálam alkati kérdés volt.
Ennek ellenére mi nem úgy éltük meg a falut, ahogy Terézia Mora írja. Örültünk annak, hogy a falunk más, mint a többi falu. Örültünk, hogy van a könyvtár, van a strand, van a pálya. Volt a könyvtár, volt a strand, volt a pálya. Volt a gyár is, ebből nem sokat láttunk, de nélküle a többi sem lett volna.
Mi tudtuk, hogy a falu középpontjának lüktetése, a strand, a pálya, a foci a gyárnak köszönhető. Tudtuk azt is, hogy milyen a lehetőségek nélküli falu, ezért örültünk, hogy hozzánk közel ott van a gyár.
A melaszszag volt a legkevesebb. Nem éreztük. A falu fölött lebegő édes felhőt akkor vettem észre, amikor már hazamentem, addig nem tudtam róla.
Arról sem tudtam, hogy tájszólásban beszélek. Amikor már hazamentem, nem vettem észre, hogy visszaváltottam tájszólásra.
A strand, a pálya – valóban akkori életünk központja volt ez a tér. Korábban ingoványos terület volt, 1950-nel kezdődően feltöltötték és lekerítették, 1954-től már készen volt a pálya, a tribünt és az öltözőt később alakították ki, a nagypálya közelében, arra merőlegesen salakos edzőpálya volt, a salakosságára magam is emlékszem a vetődéseknél és a kifutásoknál szerzett sebek miatt, később füvesítették, majd termálvizes medence került a helyére. Az úszómedence még a nagypályával egy időben készült el, az 1970-es évek végétől itt szinte minden átalakult, megváltozott, erről már alig vannak személyes emlékeim.
A melasz a cukorgyártás mellékterméke, még tartalmaz cukrot, ezért takarmányokhoz keverve azok édesítésére vagy szeszgyártáshoz használják.
Az épülő házaknál játszottunk is. Most visszanézve látom, hogy majdnem minden játékunk az épülő házakhoz kapcsolódott. Az utca túlsó felén, pár házhelynyi távolságra állt a Ribák háza, odajártunk a Riba Pityuhoz játszani, mellettük épült a Bancsár Bözsi háza, de a házat hosszú évekig nem építették fel, pedig kőműves volt a férje, így ott bújócskáztunk, kergetőztünk. Létrán másztunk fel a félkész padlásra, ott bújtunk el. A ház előtti apró, törmelékes tér volt a mi kis grundunk, jobb volt, mintha sík terület lett volna. Gaz is volt ott, mindenféle, nem törődtünk vele, egészen sötétedésig ott voltunk hosszú időn át minden délután.   
A mi épülő, majd kész házunknál egyedül játszottam. Ma is előttem a kép, a piros (fehér pettyes) gumilabdát leejtem, hagyom, hogy egyet pattanjon, aztán a falnak rúgom. Hagyom, hogy a falról visszajövő labda pattanjon egyet a földön, aztán ismét rárúgom a falra, így órákon keresztül, a labda és a fal által diktált ritmus szerint.
Vagy csak laposan rúgom a labdát a falnak, a visszapattanót ismét csak a falnak, ezt is hosszan-hosszan játszottam.
Vagy a falnak dobott labdát a felnőtt játékosoktól ellesett mozdulattal fogtam meg, húztam le, engedtem az ölembe, mikor hogyan jött.
Készültem arra, hogy kapus leszek. Miért akar valaki kapus lenni? Hajlama van rá? Így akarja felhívni magára a figyelmet? Nagyobb erőpróbának akarja kitenni magát? A kérdésekre nem tudom a választ.
Később, éveken keresztül kapus voltam.
Mondom, játszottunk mást is, bújócskáztunk, kergetőztünk. Mindig ártatlan játékaink voltak. Aztán jött a labda.
Labda nélkül azóta sem.
Az idegen, feltörésre váró táj otthonos lett – mint amikor a téli lecsupaszosodás után hirtelen kilombosodnak a fák, úgy vett körül minket a sok bokor, a sok árny.
Ebből a reális világból nehéz megérteni József Attilát. „Csak ami nincs, annak van bokra” – mondja. Az irodalomhoz, művészethez a sültvalóságtól elindulva kellett eljutnom, s csak remélni tudom, hogy sikerült.
Más világ, más ösztönök plántálódtak belém.
A reális világnak nincs kapcsolata az elvont vagy áttételes gondolkodással.
Az Eszmélet idézett sorát József Attila így kommentálta: „csak a képzelt és remélt jövőben vagy csak a képzeletében válik minőséggé a mennyiség.” (Vágó Márta: József Attila. Budapest, 1975, 224.)
Most, hogy ennek a könyvnek az anyagát újraolvastam, vettem észre, hogy egyedül csak József Attilától származó idézetek szerepelnek benne, nyilvánvalóan azért, mert József Attila az egyszeri emberi életről az általánosítás szintjén tudott beszélni.
Az a világ, amelyikben felnőttem, nélkülözte a művészetről való gondolkodást és az elvont gondolkodást is. A gyakorlatiasság uralta ezt az életet, ezért tűnik szükségszerűnek, hogy a történeti jellegű tudományágak rántottak magukhoz – ezek úgymond megfogható tényanyaggal dolgoznak. Eredendő hajlamaim a tizenkilencedik századhoz kötnek, ma is szinte ösztönösen a tizenkilencedik század végi orosz íróik műveit veszem elő, ha kikapcsolódásként szeretnék olvasni valamit. Nem azért, mintha „múlt századiasan” egyszerűek lennének, hanem azért, mert teljesebb embert ábrázolnak, mint a mai regények. Nyilván azért, mert szerzőik teljesebbnek érzékelték az embert, mint a ma írói. A megfejtendő csoda, számomra legalábbis Dosztojevszkij regényeinek nagy kavalkád-világa. A tizenkilencedik századhoz húzó hajlamaimnak viszont ellentmond az, hogy legjobban mindig a mindenkori jelen történései kötnek le.
Akkor, amikor a kétkezi munka uralta az életünket, nem is sejthettem, hogy a mi életünkben is érezhető lesz az a folyamat, amelyet John Lukacs elanyagtalanodásnak nevez. „… azzal, hogy az anyag fokozatosan elveszti lényegi jellegét, azaz elanyagtalanodik, megfoghatatlan lesz, ’elfolyik’. … Az anyag a tudat hatása alatt áll, sőt a tudat is teremti az anyagot. A tudat befolyása az anyagra, ha nem is egyenletesen, de növekszik.” Ugyanezzel a jelenséggel áll összefüggésben az, hogy a közvetlen termeléssel a munkaképes korú lakosság egyre kisebb része foglalkozik, azaz „nem termel, hanem igazgatási vagy ’szolgáltatási’ munkát végez” – ahogy John Lukacs mondja. John Lukacs adatai szerint az Egyesült Államok és így a világ történetében éppen születésem évében fordult elő először, hogy többen dolgoztak a nem termelő, mint a termelő szférában. (Vö: John Lukacs: Az Amerikai Egyesült Államok XX. századi története, fordította: Zala Tamás, Budapest, 2002, 18. és 88. o.)
Egy-két háznyira szomszédok kerültek, gyerekek, néha bolyongtunk a réten, nagy kerülővel, a „celi” vasút hídján átmentünk, s úgy vissza, az Ikva és a Kis-Ikva közötti Hármas-tóhoz jutottunk, ott próbáltunk „horgászni”, valahonnét szereztünk bambuszbotot, damilt kötöttünk rá, arra horgot, de soha nem fogtunk semmit. A vízhez, hajóhoz ösztönösen vonzódtam, fából kicsi hajót faragtam, vitorlát tettem rá, az otthoni mosóteknőben úsztattam.
Jóval később, amikor már nagyobbak voltunk, a másik vasúti töltésen indultunk el, aztán a Lésnél, ez az Esterházy-kastélyt körbefogó erdő neve, elfordultunk, s a  főallén magáig a kastélyig jutottunk el. Edzéseken is átfutottunk Fertődre, komoly erőpróba volt ez.
Sok játéknak adott teret a rét és az Ikva. Volt, hogy az Ikvánál fával, ágakból fonott hálóval felfogtuk a vizet, úgy fürödtünk, de ezt talán egyszer vagy kétszer tettük csak meg. Jobb volt a strand. Az Ikva oldalán, a töltésen egészen a vasútig mehettünk el, majdhogynem az Ikvának a mi kertünk mögötti szakaszán kezdődött a víztározó, a normális meder itt kiszélesedett. Nyáron mindig száraz volt, ide jártunk csollányt szedni a disznóknak. Sarlóval vágtuk, vagy nagy, durva kesztyűt húztunk a kezünkre, úgy téptük, s raktuk a zsákba. Ha valamit nagyon vártam, hogy gyorsabban menjen az idő, elmentem csollányt szedni. A víztározóban szabályos téglalap alakban vágtuk le a füvet, nádat, mindent, ami ott volt, így a dús növényzet közepette szépen mutatta magát a pályánk.