[2021. április]
„Igazságtalan (…), ki a kötött alakban készült költői művek kötetlen fordításait (…) félvállról nézi. Az tartalmilag hívebb leszen a kötött fordításnál (…): amennyiben egyfelül a külső alak dolgában mégis elmarand eredetiétől, annál inkább közelítend ahhoz másfelül tartalmilag; s így mind eleget teend annak, ki az eredetit tárgyilag akarja ismerni, mind a kisebb készületű olvasóra nézve a művet hozzáférhetőbbé teendi.” (Toldy Ferenc1)
Az előttünk járó nemzedékek Villon-képét – legalábbis az életmű gerincét alkotó Nagy Testamentum tolmácsolását illetően – három költő-műfordító alakította ki: Mészöly Dezső, Szabó Lőrinc és Vas István. Mindamellett korántsem azonos értékű fordításokról van szó. A három közül alighanem a Szabó Lőrincé a leglátványosabb, de talán az ő esetében is több a költői bravúr, mint az ihlet. A Szabó Lőrinc-féle Villon versbeszéde szaggatottabb, idegesebb az eredetinél, amely egyszerűbb, nyersebb, természetesebben gördülő.
A három fordító közül sokszor Szabó Lőrinc tolmácsolása áll legtávolabb az eredetitől, bár az ő szövegértése egy hajszállal jobb a Vas Istvánénál, egy fokkal rosszabb viszont a Mészöly Dezsőénél. Ezzel szemben a Vas István-féle Villon „urbánusabb”, modernebb, „simább”. A versbeszéd őnála nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, a szóhasználat visszafogottabban archaizáló – és a szöveg stilisztikai szempontból egyöntetűbb, és ez javára válik a fordításnak. Ami Mészöly Dezső Villonját illeti, bár kétségtelenül ügyes munka, a fordítás a szélsőséges archaizálás miatt egy kicsit harsány, túlszínezett, ha nem csiricsáré.
A három fordítás nagyjából azonos időben készült (a Szabó Lőrincé2 és a Vas Istváné 1940-ben, a Mészöly Dezsőé 1942-ben3). A szövegértelmezés tévedéseiről, a fordítói melléfogásokról itt nem szeretnék részletesen beszélni;4 mindenesetre tény, hogy mindhárom munka az egy évszázaddal ezelőtti filológiai eredményekre épít. Míg Szabó Lőrinc a bő jegyzetapparátussal ellátott 1927-es Dimier-féle kiadást követi,5 Vas István a negyvenes években legmegbízhatóbbnak számító 1923-as Thuasne-féle kiadást használta6, és Mészöly Dezső is a Thuasne-féle kiadást tartotta szem előtt, jóllehet fordításának későbbi átdolgozásakor már André Mary 1962-es kiadású (de először 1951-ben közreadott) Villonját7 vette alapul. Csakhogy az azóta megjelent szövegkiadások és kommentárok fényében ma már sokkal jobban értjük a szöveget, és a múlt század húszas éveiben még homályos célzásokat, utalásokat is sokkal világosabban látjuk.
Mindezek alapján úgy érzem, megérett az idő a francia költő újrafordítására. Ezzel kapcsolatban azon is érdemes alaposabban elgondolkodni, mi adhat többet Villonból, a szöveget híven követő rímtelen fordítás-e, amihez azért könnyű a formát hozzáképzelni, vagy az a formai hűségre törekvő fordítás, amely a kényszerek miatt csak elmosódottan adhatja vissza a jelentésnek az eredetiben világosabb körvonalait. Ezért merült fel bennem kísérletként az ötlet, hogy prózafordító létemre visszafogottan és dísztelenül, csakis szöveghűségre törekedve fordítsam újra a francia költőt. Meggyőződésem, hogy a nemegyszer homályos vagy követhetetlen, de kétségtelenül csengő-bongó formahű fordítások után a XXI. század olvasója nagyon is kíváncsi ennek a – Gyergyai Albert kifejezésével élve – „dallamos farkasüvöltésnek” a csiszolatlanul nyers hangjára.
A fordítással semmiképpen sem szeretnék vetélkedni három költővel, akiknek patinás munkájuk ma már klasszikusai a hazai fordításirodalomnak. Mindössze az a célom, hogy a lehető leghívebben tolmácsoljam a francia szöveget. A pontosság kedvéért még a jambikus lejtésről is lemondtam. A villoni oktávákat rímtelen sorokban adom vissza. Eredetileg 10-11-10-11-es szótagszámú sorokra gondoltam, de később, baráti tanácsra, ezen a kötöttségen is lazítottam, és az itt bemutatott kilenc oktávát nyolc és tizenkettő közt változó szótagszámú sorokban adom vissza.8 Az alábbiakban a Nagy Testamentum hét jól ismert oktáváját mutatom be rímtelen fordításban, a CLIX-től a CLXV-ig. A fordítás a Jean-Claude Mühlerthaler által rekonstruált eredeti szöveget követi,9 amely sok szempontból eltér Jean Rychner és Albert Henry szövegváltozatától. Fordításomban a mai magyar köznyelvet tartom szem előtt.
