Útnak indulnék. Ez nem közért, nem multi, semmiféle központ. Itt törpefenyők nőnek az óriás éjszakában, térdre borulok legalább néhány percre a természet krematóriumában. A pad sárga, mint a szomorú évszakok, az én korszakom, az én körforgalmam, körbejárom lassított gondolatban.
Kortalan halálok vannak, fába faragott lábak, fogsorok, így nyeljük magunkba Istent, egyetlen rövid olvasatban, mint a nyers húst, az alvadó vért egy álmatlan játéktérben – szinte észrevétlenül.
