[2011. február]
Negyventől visszafele kellene számolni az éveket.
Ha már az út fele elfogyott,
és ami előtted, már egyre kevesebb.
Harmincnyolc, harminchét –
nem nézve már a kiürült pincét.
Harminchat, harmincöt –
újra jó, amit a tested kinőtt.
Harmincnégy, harminchárom –
reménykedve, várón.
Majd újra harmincévesen
állni távlatra éhesen.
Aztán huszonévesek lendületével
nézni farkasszemet minden múló évvel;
belső iránytűvel az útvesztőkhöz érve,
rátalálni a kezdetek könnyűségére.
És a színek ízét érezni még,
bár odabent a fény lassan kiég.
És tizenéves hetykeséggel fogadni,
hogy már nincs tovább, és nem lehet maradni,
hogy csak ennyi lehet, csak ennyi volt,
ablaküvegen oszló párafolt.