[2018. március]
Úlfur Eldjárn: Ástin Er Viti (Yfirvofandi, 2009)
magában a világ. hallgatóznak a felhők. most erre fogom. a fa törzséhez két falécet szögeztek két oldalról, vízszintesen, meg ezeknek a léceknek a végéhez még másik léceket is, függőlegesen, amik leérnek a földre. arra való, hogy másik léceket fűrészeljenek rajta. most így. fák nőnek, függőlegesen, mellettük, vízszintesen, fákból készült lécek. a léceket állítgatjuk, támasztjuk a fáknak, sűrű erdő.
homályos csak, botladozón, valaki valamiért feketére festette a földjét és az egét az álmaimnak. az ő álmaikra gondolok, akik a feketében laknak, ha legalább a saját szemhéjuk feketelakát meg tudnák különböztetni a kinti feketétől. lábukkal az égen, kapaszkodni sem tudnak, nincs iránya a kapaszkodásnak. lehunytuk a szemüket, de jó éjszakát csak az kívánhat, aki vissza tud adni egy szemet nekik.
eső, függőlegesen, leér a vízszintes földre. a fák isznak, a lécek áznak. madár tanakodik, hová rakjon fészket. eső tanakodik, hová essen? tanakodnak a felhők. tanácskoznak. aztán talán megbeszélik az esővel, az esők a tanácskozásaik, függőlegesen. madarak áznak, madarak isznak. az eső tanácskozik a tanakodó madárral, aki hova rakja a fészket. keresi a fészkét, hová rakta volna, nincs ott. eltűnt.
nincs sötét, nem félünk a nem sötétben. léptek, nem léptek. ki adja vissza az árnyékukat? lerögzültek, állandó szókapcsolatok. kirögzítették belőlük a nappalt. a Nap meg ott facsarodik a dobozban. utána a Hold meg a csillagok, de nem megy senki megkeresni őket. kinek az árnyékába szorultak. egyetlen homogén feketeeső, ami nem esik, áll. álló eső, naigen.
a vízszintes földön a vízszintes és függőleges ég. a lécek eldőlnek. oda kell rakni fészket, ahol már van fészek, mert oda biztos lehet. gondolkodik a léc, mielőtt eldönti, eldől. gondolja a fa. tanakodik. a tanácskozó felhőkből kicseppenő esők egymással is tanácskoznak. a csillagokra kellene a fészket, vagy a Holdra, de csak a feketelak van, a szemhéj mögött. ha ki nem esik az esője.
álmomban sokan vagyunk mindig. most egy autó alakú üres, zárt térben, a szélvédő alatt ülök. egy sűrű bokron akarunk átnyomakodni. összeroppan, ez a szó jut eszembe, de nem tudom, hogy mi, nem akarom. sötét van a bokorban, mert sötét az ég és sötét a föld, sötét az emberek sokasága, ahogy csukják és nyitják a szemüket. sötét van a szemükben. nem látom a szemüket. a bokor van, hogy át kell rajta.
fordul, gördül, kicseppen, eső nézeget be az ablakon. az eső az esős ablak. a be a biztonság. a fák kint vannak biztonságban. mozdulatlanok a felhők, attól tartok. nem mindenhol van ablak. miért nem festik feketére az ablaktalan szobák falát. miért nem tud fény maradni a szobákban. ömlik, zúdul, igen, zúdul a fekete. fűrészelik a tekintetüket, hallom, ahogy pislognak közben.
