I. Erdélyi folyók légi felvételei

NARRÁTOR Vízválasztó az a vonal, mely két folyó vagy patak vízgyűjtő medencéjét határolja. Általános értelemben minden hegynek és földhátnak a gerince vízválasztót alkot. Vizet átbocsátó talajokban a vízválasztó néha nem esik egybe a hegygerinccel, amennyiben a víz föld alatti útjában igen változó és különleges irányokat vehet föl. A vízválasztó sok helyen a síkon húzódik keresztül, és ilyenkor gyakran bajos pontos meghatározása, sőt, néhol lehetetlen.

II. Déva főutcáján, háttérben a vár

SZÍNÉSZ (fiatal, nagyon szép, nem túl okos, Gálnak meséli, séta közben) Nem tudom, hogy Déva összlakosságához viszonyítva gazdagok, nagyon gazdagok, vagy csak módosabbak voltunk-e? Tudomásom szerint nem volt ingatlan vagyonunk. A város polgárságához, jobban mondva kispolgárságához tartoztunk. Az Egyesülés téren lévő üvegáru-boltjában apám ablakkereteket is készített… Majdnem minden nap vele volt anyám, és apám első házasságából való nagyobbik nővérem, Kató is. Iskolás koromtól minden vakációt ebben a boltban töltöttem. Az üzlet népes családot tartott el, minden nap heten ültünk asztalhoz. Ruházatunk mindig rendes volt, de sohasem fényűző. Háziorvosunk ajánlatára vakációinkat fürdőhelyeken töltöttük, ahová – felügyelet gyanánt – nővéreink is elkísértek.

III. A dévai zsidó temető

SZÍNÉSZ (a sírkövek között megáll) Tizenhárom éves koromban a héberül Bár Micvának nevezett ceremónián a dévai zsinagógában fel kellett olvasnom egy részletet a Tórából. Az ünnepség után anyám azt mondta, hogy ha azt akarom, hogy Isten megbocsátó legyen hozzám, akkor a ház csendes sarkában minden reggel imádkoznom kell. Jó hangosan, hogy az Isten, és ő is hallja.

GÁL (kezében fakofferrel, kövecskét helyez az egyik földbe süllyedt sírra) De vallásos, mélyen vallásos – olyan, aki reszket Istentől való félelmében – csak rövid ideig voltam.

SZÍNÉSZ (az egyik sírhanton fekszik, kezeit a feje alatt összekulcsolja) Elsőéves gimnazista koromban, egy szép őszi délutánon a házunk udvarán játszottam. Éppen a naplementét csodáltam, amikor az udvaron megjelent Imi, az osztálytársam. A Nap utolsó sugarai vörös lángokba borították a láthatárt. – Lehet, hogy ma éjjel eljön a Messiás – súgta –, és izgatottan mesélni kezdte, hogy a Messiás eljövetelekor az égő mennybolt meghasad, és a rettenetes villámlástól és dörgéstől elveszítjük látásunkat és hallásunkat. A Föld megnyílik, a holtak feljönnek sírjaikból. – Igen, hamarosan itt lesz a Messiás – folytatta oktatólag –, és nekünk imádkoznunk kell, mert csak akkor vezet be a Paradicsom kertjébe, ha hiszünk eljövetelében. Szörnyen megijedtem, hogy én akkor nem jutok be a Paradicsomba, és attól fogva minden nap elmondtam valamilyen általam kitalált imádságot. Megszállott lettem. Este lefekvéskor a Messiáshoz fohászkodtam, és feltettem a román Gimnaziu Decebal egyensapkáját, mert hívő zsidónak imádkozáskor köteles befednie a fejét. (Gál a temető kijárata felé tart, az út szélén kopott koffer hever. Felemeli, és magával viszi)

IV. A dévai Bethlen-kastély

GÁL (a kandallón levő Bethlen-címert vizsgálja) De hát minek érezted magad? Zsidónak? Többségi románnak? Kisebbségi magyarnak?

SZÍNÉSZ (Gálhoz lép, átöleli, fejét Gál vállára teszi) Otthon magyarul beszéltünk. Apám a Kolozsváron megjelenő magyar újságokat olvasta. Anyám a budapesti Színházi Életet járatta. Ebből értesültünk a magyar főváros pletykáiról, és minden hónapban elolvashattunk egy színházi művet. Román tannyelvű iskolába jártam, a román költészet klasszikusainak versein nőttem fel. Barátaimmal bandába verődve vagy a ferences kolostor szobrai között játszottunk, vagy az ortodox templomba mentünk kalácsot enni. Ignaton, a zenetanárunk, a város bohémje volt. Hosszú, Liszt Ferenc-frizurát viselt, gomblyukából sohasem hiányzott a piros szegfű. És minden évben meghívott, hogy legyünk vendégei az Úr születésére feldíszített karácsonyfa körül. Nekünk, zsidó gyerekeknek külön kis ajándékokkal kedveskedett. Igen, akkor még minden rendben volt bennem, és körülöttem. Még a csúfolkodások is rendben voltak. Hogy a magyarok „bocskoros oláhoknak”, „puliszkásoknak” nevezték a románokat, hogy a románok „banghinnak”, hazátlannak a magyarokat… Minket csak a románok csúfoltak – „zsidán”-nak.

V. Déva várának leomlott falai

GÁL (egyedül, a falakra teszi a koffert, majd a köveket simogatja) Apám azt szerette volna, hogy kőműves legyek. Anyám hallani sem akart erről, és ellenvetésként mindegyre állítólagos tehetségemmel érvelt. Nagy diplomatának, jeles politikusnak képzelt el, vagy legalábbis diplomás embernek, értelmiséginek…

SZÍNÉSZ (egyedül, a romok között bolyong) Serdülőkoromban az életcélokról csupán bizonytalan, zavaros véleményeket hallottam. Hetente kétszer zongoraórára járattak, és idegen nyelvekre taníttattak. De sem a zene, sem a nyelvek nem érdekeltek. Ha jövőmre gondoltam, szüleim életformája lebegett a szemem előtt. És ez annyira lehangolt, hogy minden más tanácsra fogékony lettem. Szüleim huszonhat évet töltöttek Déván, életük java részét. Huszonhat évet, azaz kilencezer-ötszáz napot. Mi volt az eredménye ennek a huszonhat, hosszú dévai évnek?

GÁL (ugyanott, átöleli a koffert) Sajnos, sohasem fűzött olyan meghitt kapcsolat hozzájuk, hogy ilyesmit megkérdezhessek tőlük. Minden reggel hétkor keltek, és elmentek a boltjukba. Délben hazajöttek ebédelni. Apám negyedórát szundított, majd visszament a boltba. Elbeszélgetett a szomszéd kereskedőkkel, meghallgatta vég nélküli sirámaikat a gazdasági válságról. Este hét órakor lehúzta a redőnyöket, és bosszúsan a rossz nap miatt, hazajöttek vacsorázni. Keveset beszélgettünk az asztalnál: ki mit csinált aznap, milyen jegyeket kaptunk az iskolában, majd egy szerencsésebb és eseménydúsabb nap reményében mindnyájan nyugovóra tértünk.

VI. Lugos gyárnegyede

SZÍNÉSZ (szemetes gyárudvaron botorkál) 1938 kora őszén új időszámítás kezdődött életemben. Lugosra érkezésem első heteiben megismerkedtem néhány temesvári fiatallal. Tele voltak új elképzelésekkel, álmokkal, sok újdonságot tartogattak számomra. Mutattak néhány betiltott röpcédulát és brosúrát is, figyelmeztetve, hogy ne szóljak róluk másoknak. Sok dologban egyezett a véleményünk, csakhamar megkérdezték, megismerkednék-e olyanokkal, akikkel folytathatnám a velük megkezdett beszélgetést. Igenlő válaszom után az egyik reggel hívattak a szövőrészleg telefonjához, és valaki a temesvári fiatalokra hivatkozva azt javasolta, hogy találkozzunk a város parkjában. Munka és mosakodás után, városi ruhába öltöztem, és elindultam a találkahely felé. Pár perccel a megbeszélt időpont után érkeztem.

VII. Lugosi híd

SZÍNÉSZ (a híd egyik végén) A hídon már várt valaki. Odamentem és bemutatkoztam. Ő csak annyit mondott, hogy nevezzem Piusznak. Karórájára nézett, és leszidott, hogy következő találkozásunkkor legyek pontosabb. Kicsit furcsának találtam az ismerkedésnek ezt a módját, hogy egy vadidegen ember kapcsolatot, mi több, barátságot akar kötni velem, de már a kezdet kezdetén rendreutasít. Múltamról kezdett kérdezősködni, majd a gyári életemről. Fellélegeztem, hogy végre megoszthatom valakivel bizonytalanságaimat, de ő az általános gazdasági problémákra, a munkásosztály nehéz helyzetére terelte a szót. Találkozásaink rendszeressé váltak. Az egyik sétánk alkalmával a kommunizmusról, a román kommunista pártról kezdett beszélni, majd hirtelen nekem szegezte a kérdést, hogy vállalnék-e valamit ezért a pártért, és esetleg később lennék-e a tagja. Elég hosszú gondolkodási időt adott, több hetet…

GÁL (a híd túlsó végén) Egy idő óta idegennek éreztem magam szüleim világában. Ismerőseink nagy része, a magukat nagyoknak és erőseknek tudó dévai polgárok, felháborítóan műveletlenek voltak.

SZÍNÉSZ (a híd közepe felé sétál) Piusz tanításaiban és a tőle kapott brosúrákban semmi kivetnivalót nem találtam… valójában nem is értettem, hogy miért van betiltva ez a hatalmas embertömegek érdekeit képviselő párt. Legközelebbi találkozásunkkor meg is mondtam neki, hogy elfogadom az ajánlatát. Ezzel meg is kezdődött a kiképzésem. Elsőként a konspiráció szigorú szabályait kellett bemagolnom.

GÁL (a híd közepén találkoznak, de nem vesznek tudomást egymásról) A rövid, tizenöt-húsz percig tartó gyűlések egyikén tisztázódott az első találkozásunkkor történt nézeteltérésünk is. Tévesen informálták, azt hitte, hogy én már bekapcsolódtam az illegális mozgalomba, s így ismernem kellett volna a konspiráció egyik alapszabályát: találkozóról elkésni szigorúan tilos!

VIII. Temesvári, Bega-parti strand

SZÍNÉSZ (a homokban heverészik, szájában fűszál) 1939 nyarán Piusz közölte velem, hogy a területi pártbizottság meghívására részt kell vennem Temesváron egy gyűlésen. A területi bizottság egyik titkára és a szakszervezetis a strandon, a homokban heverészett. Kezet fogtunk, és „Szerencsét!”-tel köszöntöttük egymást, ahogy az illegalitásban volt szokás. Közölték velem, hogy esetemben eltekintettek az úgynevezett jelölési időszaktól, mától fogva a párt teljes jogú tagja vagyok. Meghatottan vettem tudomásul a jó hírt.

GÁL (a szennyes vizet nézi, lábánál a koffer) A Hitler–Sztálin paktum különös helyzetbe hozott. A lugosi munkások egy része, főleg a mesterek, a szász vagy sváb származásúak nyíltan szimpatizáltak Hitlerrel, míg én a baloldalt képviseltem. Hát ezek attól a perctől fogva, hogy a hitlerista csapatok találkoztak a vörös katonákkal a demarkációs vonalon, egyszeriben barátságosak lettek, köszöntek, kezet fogtak, szóba álltak velem, a „zsidó bolsevikkal”. Szövetségesek lettünk, a „megnemtámadási szerződés” aláírásának jegyében, és amikor megtudták, hogy kommunistaként megfogalmaztam egy követelési listát, ők voltak az elsők, akik aláírták.

SZÍNÉSZ (még mindig fűszálat rágcsálva) Felsőbb pártkapcsolatom utólag elmagyarázta, hogy miért kell helyesnek tekintenem a szovjet politikát: a Szovjetunió, mondta, a fasizmussal való lepaktálásával óriási csapást mért az angol és francia imperializmusra és a gyűlöletes nemzetközi szociáldemokráciára.

IX. Mai dévai üzlet kirakata

GÁL (egy üvegtárgyakkal megrakott kirakatban tükröződik az arca) A sztrájkra felhívó listával csúfosan lebuktam. De ez egyszer szerencsém volt, mert a gyár vezetősége befolyásos budapesti nagybácsimra való tekintettel nem jelentett fel a rendőrségen. Azonnal elbocsátottak. Mehettem vissza Dévára.

SZÍNÉSZ (poharakat, vizeskancsókat rak a pultra) Apám üzletében naphosszat a brassói körzeti pártbizottság összekötőjére vártam: hogy belép, utánam érdeklődik, majd elsuttogja a még Lugoson megbeszélt jelszót, és folytatjuk a megkezdett munkát. Egyik nap – nem kis meglepetésemre – Piusz lépett a boltba.

GÁL (még mindig a kirakat előtt) Meglepetésemre a kapcsolat újrafelvétele gyorsan, jelszó és különösebb titkolózás nélkül történt meg.

SZÍNÉSZ (egy ronggyal idegesen törölgeni kezdi a kirakott tárgyakat) Piusz azt mondta, hogy a területi bizottság őt bízta meg az egész megye pártmunkájának irányításával… A homo homini lupus elvén alapuló társadalmat, amelyben éltem, mélységesen megvetettem… Valójában csak attól a pillanattól éreztem magamat igazán „embernek”, „szabad embernek”, hogy csatlakoztam a forradalmi mozgalomhoz… (Kezdi földhöz verni a poharakat, kancsókat) Igenis, végtelen szeretetet éreztem illegalitásbeli társaim iránt, noha sokukat tulajdonképpen nem is ismertem, hisz csak néhány percig vagy másodpercig találkoztunk, egy-egy üzenet, röpcédulaköteg vagy cím átadásakor… Szívből szerettem megálmodott jövőnk ezen ismeretlenségből feltűnő követeit… (Tovább folytatja a rombolást), kik hirtelen megjelentek a földalatti mozgalomból, hogy a következő pillanatban éppoly gyorsan el is tűnjenek… Pedig jóformán semmit sem tudtam róluk!

X. Dévai ferences templom

GÁL (az egyik padban ül, újságot olvas) Ez a nehezen körülírható illegalitás lett új világom, reményeim netovábbja. (Lapoz) Itt minden titkos volt, mindent homály burkolt… Paradox módon ez a titokzatosság ébresztette fel bennem a szabadság érzetét… Megszabadított gyerekkorom gátlásaitól, kisebbrendűségi érzéseimtől.

SZÍNÉSZ (egy imádkozó zsámolyra ül, hátat fordítva az oltárnak) Végre megtaláltam az életem ellenszenves környezetéből kivezető, igaz utat! Hittem, hogy az a világ, amelyet mi fogunk megvalósítani, a teljes szabadság világa lesz, ahol nem lesznek kiváltságok és kényszerek, a személyiség töretlen fejlődésének semmi sem áll majd útjában. Volt már célja az életemnek, tudtam, hogy tartozom valahová, hogy teremteni akarok valamit, el akarok érni valamit, ami szebb, nagyszerűbb bárminél, amit korábban ismertem! Úgy éreztem, hogy egy új, egeket ostromló, és meghódító, világot megváltó elit tagjává váltam…

XI. Dévai ortodox templom bejárata

SZÍNÉSZ (a lépcsőn ül, arcát kezeibe temeti) A házkutatás nem tartott sokáig. Feltúrták a szekrényeket, leszedték a falakról a képeket, kiszedték kereteikből a fényképeket. Röpcédulák után kutattak. Az ebédlőben, a fal melletti ebédlőszekrényen néhány könyv is volt…

GÁL (melléje ül, átöleli, mosolyog) Köztük volt Emil Ludwig műve is, Dosztojevszkij és Tolsztoj életéről. Ahogy belelapoztak, megpillantották a két orosz író szakállas arcképét. Azt hitték, hogy Marxszal és Engelsszel van dolguk. A legionárius parancsnok megbotránkozva csóválta a fejét: hogy lehet kommunista, aki ilyen jómódú környezetben él?! A lakásban semmi kompromittálót nem találtak. Még Theodor Herzl, a zsidó állam víziójáról szóló könyve sem érdekelte őket. Sőt, a parancsnok, látva a házkutatás eredménytelenségét, Herzl kötetét simogatva bevallotta, hogy a legionárusok is a zsidókhoz hasonló, büszke országot akarnak teremteni.

SZÍNÉSZ (szepegve) A házkutatás alatt apám készségesen segített a szekrények és fiókok nyitogatásában. Anyám, teljesen összetörve, egy széken ült, és sírástól kivörösödött szemekkel szemrehányóan rám nézett: – Mit tettél velünk?! Nem élem túl ezt a szégyent!

GÁL (felsegíti a zokogó fiút) Csak semmi gyengeség! Hosszú út áll még előttünk.

XII. A karánsebesi börtön bejárata

SZÍNÉSZ (fakofferrel a kezében, mint a bevonuló katonák) Ügyünket március elején tárgyalta a Temesvári Katonai Bíróság. Kezdetben úgy tűnt, hogy minden rendbe jön. Védőügyvédeink állítólag ügyes taktikát követtek… Alig vártuk, hogy kihirdessék a számunkra előnyös ítéletet.

GÁL (a börtön bejáratánál tétovázik) A vizsgálati fogság alatt elkövetett hibáink nem maradtak büntetlenül. A temesvári katonai törvényszék hűségesen követte a politikai ügyeket tárgyaló korabeli bírósági gyakorlatot, vagyis nem „igazságot szolgáltatott”, hanem ítéleteket hozott. Három évi fogházra ítéltek és 10 000 lej pénzbüntetésre. A mai napig sem tudom, hogy miért ítéltek el valójában. Ki ismerte kapcsolatomat az RKP-val? Piusz és én! Senki más! A vizsgálat során, a törvényszéki tárgyaláson senki nem tett terhelő vallomást ellenem. Csakis a Piusszal való kapcsolatom miatt emelhettek vádat ellenem, hisz nem értek tetten röpcédulázással, nem vettem részt betiltott tüntetésen. Minden bizonnyal ítéletekre volt szükség, lehetőleg minél többre, hogy napnál is világosabb legyen: az ország tele van a rendszer ellen harcoló ellenséggel.

SZÍNÉSZ (Gált kikerülve belép a kinyíló börtönkapun) Az ítéletet nem a bíróságon hirdették ki. Egy törzsőrmester néhány katona és őr kíséretében lejött az alagsor keskeny folyosójára, a celláink elé, kitárták az ajtókat, sorakozót rendeltek el, és jelentkezéskor mindenkinek felolvasták a neki járó ítéletet. Aztán a törzsőrmester megkérdezte, hogy tudomásul vettük-e a bíróság döntését, mire Piusz rázendített az Internacionáléra. Hamarosan valamennyien bekapcsolódtunk. A katonák és az őrök tágra nyílt, csodálkozó szemekkel bámultak.

XIII. A karánsebesi börtön egyik cellája

GÁL (egy priccsen ül, szalonnát és kenyeret eszeget) A karánsebesi politikai börtön bejáratánál barna hajú, élénk, fekete szemű férfi várt, testéhez igazított, már-már elegánsnak mondható fogolyruhában. Mindenikünkkel kezet fogott, mondott néhány szót, vagy kérdezett valamit, és bemutatkozott: Gheorghiu-Dej volt.

SZÍNÉSZ (Gál mellé ül, ő is enni kezd, vidáman) „Magánzárkámat” öt fogolytársammal kellett megosztanom. Pedig az akkori törvények szerint minden fogolynak büntetése egyharmadát külön cellában, csaknem teljes elszigeteltségben kellett volna letöltenie… Cellámban a rokonszenves, jócskán őszülő Prepeliţă bácsi volt a főnök, aki érkezésemkor kijelentette, hogy a „kollektíva”, az illegális börtönszervezet tagja vagyok, azzal átnyújtott nekem egy szelet kenyeret és egy darab szalonnát. A hivatalos börtönkoszt csapnivaló volt: napi egy „tégla” puliszka és két adag híg leves. Az éhezéstől a „haluk” mentett meg. A börtönigazgató hallgatólagos beleegyezésével és „saját hozzávalónk” felhasználásával naponta „második fogásban” részeltettünk. A hozzávalók a havonta otthonról kapott élelmiszercsomagokból kerültek ki, vagy a börtön műhelyeiben készített áruk eladásából származó pénzből vásárolták. A „kollektíva” tagjainak ebédre egy tányér paszuly, krumpli vagy tészta jutott, és persze, a „haluk”, az esti leves kiegészítője.

XIV. Bukarest, a Palatul poporului termeiben

SZÍNÉSZ (óriási teremben, vörös szőnyegen, hasra fekve, akár a gyónó szerzetesek, lábbeli nélkül) Néhány héttel érkezésünk után értesítettek, hogy a börtön illegális pártszervezete – szokásához híven – hamarosan megtartja a „lebukásunkat” elemző gyűlést.

GÁL (melléje ül, ő is lehúzza a cipőjét) Az elemzések éjszakákon át tartottak. Hosszú éjszakákon. Jó néhány hét telt el, míg újra összehívtak, hogy közöljék a pártszervezet „analízise” nyomán született ítéletet. A vizsgálóbizottság elnöke jól lehordott, hogy megalkuvó kispolgár vagyok, hogy hiányzik belőlem a forradalmi szellem, hogy sok konspirációs hibát követtem el, többek között késtem a titkos találkozókról… És kizártak a pártból… (Durván hátára fordítja a színészt) Érted? Egyszerű fogollyá degradáltak. Nevetséges helyzetbe kerültem: háromévi börtönre ítéltek kommunista tevékenység miatt, ezek meg kitaszítottak soraikból azzal, hogy kispolgári a mentalitásom!

SZÍNÉSZ (felül, mutatóujját felemeli) De nem zártak ki a „kollektívából”, nem nyilvánítottak árulóvá vagy osztályellenséggé. Járhattam volna rosszabbul is. A „kollektíva” tagja maradtam, ami azt jelentette, hogy továbbra is élvezhetem az ebből származó összes előnyt.

GÁL (feláll, cipőjébe lépve, hosszan letapossa a kérgét) A gyűlés színe előtt Piuszt is megbírálták… Az elemzés eredményeinek közhírré tétele után hozzám lépett, és bejelentette, hogy soha többet nem számíthatok rá… Másnap reggelre mintha megtört volna addigi szárnyalása… Igen, az egeket ostromló bátor harcos magánvélemény nélküli, néma rabbá csendesült… A parancsnok sorkatonává süllyedt… A következő években mindig az volt az érzésem, hogy az állandó önkritika állapotában él.

SZÍNÉSZ (törökülésben, kezeit széttárva, cinikusan) Mint aki a jeruzsálemi Siratófal előtt magára veszi a világ összes bűnét, fejére szórja a földkerekség összes hamuját, hogy valahonnan fentről megbocsátást nyerjen.

XV. Vasútállomás tehervagonokkal

GÁL (fakoffert cipel, megpróbál felkapaszkodni egy üres marhavagonba) 1942 augusztusában furcsa hírek kezdtek keringeni a karánsebesi börtönben. Azt beszélték, hogy – a román hadsereg bámulatos harctéri sikereinek hála – a kormány engedékenységet fog tanúsítani a fogházbüntetésre ítéltekkel szemben. Hogy ezekre szabad élet vár a szovjetektől visszahódított Transznisztriában, a Dnyeszter és a Bug között…

SZÍNÉSZ (felsegíti Gált a vagonba, aztán lábukat lóbálják) Hogy az „új gyarmaton” nem lesznek cellák és őrök, afféle telepesekként élhetünk, csaknem szabadon. Munkát és fizetést fogunk kapni, és büntetésünket hatályon kívül helyezik, és ha a helyi hatóságok „derék embernek” minősítenek, akkor… Az ígérgetések odáig fajultak, hogy nem zsidó fogolytársaink már-már irigykedve néztek ránk…

GÁL (fakofferjéből pászkát és bort vesz elő) Látod, itt volt a bibi! Mert csak a zsidó származásúakról szólt a mese. S eme furcsa talányra még a politikai foglyok vezetősége sem próbált magyarázatot keresni. Mintha nem érdekelte volna a zsidó kommunisták további sorsa… Mintha tudtak volna valamit… Pedig hát eléggé furcsa volt, hogy éppen a diktatúra nyílt ellenfelei, a katonai törvényszékeken elítélt, zsidó származású bolsevikok fognak kedvezményekben részesülni…

SZÍNÉSZ (a vagon rácsos ablakához szorított arcát kívülről látjuk) Egész nap jövendőbeli, szabad életemről álmodoztam. Az őrök mesélték, hogy zárt területre visznek, ahol szabadon mozoghatunk. És ott nők is lesznek. Nők! Szinte hihetetlennek tűnt az egész! A távolabbi jövőre nem gondoltam. Még egy, maximum két évet kellett letöltenem. Elhatároztam, hogy addig mindenáron életben maradok. Dolgozni fogok, és valahogy eltelik ez az idő.

GÁL (becsukja a koffert, a vagon egyik sarkába teszi, és ráül) A közvélemény egyre nyíltabban beszélt a zsidók és cigányok áttelepítéséről. Egyszer csak belém hasított a gondolat: ezek rezervátumokat akarnak létrehozni, ahová kiseperhetik a román városok zsidó lakosságát.

SZÍNÉSZ (fel-alá sétál a vagonban) Egy reggelen minket, a gyűrött civil ruhás zsidó foglyokat összegyűjtöttek a börtönudvaron, és zsákunkkal a nyakunkban elindítottak a „szabad” élet felé. Induláskor régi bajtársaink hozzánk léptek, megszorították a kezünket, megöleltek. A vasútállomáson néhány vörösre mázolt tehervagon várt ránk, „8 ló vagy 40 ember részére” felirattal. Sebtében kiszámoltam, hogy a nyolcvanöt emberből álló csoportunkat valószínűleg két vagonban fogják szétosztani, vagyis mindenikünknek egy lónak fenntartott hely egyötöde jut. A csendőrök már „beszállj!”-t parancsoltak, amikor megérkezett Dumitrescu, a börtön igazgatója. Élelmiszerpótlékot, kenyeret és nagyobb mennyiségű zöldséget hozott a háromnapos utazásra, a hatóságok által kiutalt fejadag mellé. A kísérő csendőralakulat parancsnokához fordult, és fennhangon, hogy minden jelenlevő csendőr hallja, kijelentette: nem voltunk veszélyes foglyok, biztosak lehetnek benne, hogy nem fogunk megszökni, felesleges lezárni a vagonokat.

GÁL (feláll, leszállásra készülődik) Többnapi zötykölődés után a vonat egyszer csak megállt. A csendőrök felsorakoztak a vagonok előtt, és kiadták a parancsot, hogy szálljunk le és sorakozzunk. Zsindellyel fedett, alacsony parasztházakból álló, kis településen haladtunk át. A lakosok unottan bámultak az ablakból és az ajtókból. Látszott rajtuk, hogy már rég beleuntak ebbe az „előadásba”. Az út szélén ledöntött Lenin- és Sztálin-szobrok hevertek.

XVI. Vapnyárkai börtönudvar, teli porban fetrengő emberekkel

SZÍNÉSZ (döbbenten áll a körülötte fetrengő emberek között) Félórányi gyaloglás után megérkeztünk rendeltetési helyünkre: hatalmas udvar, körbevéve hármas szögesdrótkerítéssel, a külső kerítés mentén őrtornyok, puskára tűzött szuronyú csendőrökkel. Az udvarban három emeletes, tőlük távolabb két kisebb épület. Bevonulásunk után sorakozót és névsorolvasást parancsoltak. Majd a láger parancsnoka felsorolta, hogy mi minden tilos, és milyen büntetések várnak ránk a tilalmak megszegése esetén. A büntetések szinte kivétel nélkül ugyanazok voltak: „Agyonlövés helyben, ítélet nélkül!” Legsúlyosabb fenyegetése így hangzott: – Jól jegyezzétek meg, olyan lágerbe kerültetek, amelyet vagy négykézláb vagy mankóval fogtok elhagyni. – Akkor még egyikünk sem értette a parancsnok célzását.

GÁL (biztosabban mozog a porban fetrengők között) Csakhamar a láger egyik sarkában álldogáló kis csoport internált vonta magára figyelmemet. Vagy húszan-harmincan lehettek, férfiak és nők vegyesen, összezsúfolódva. Elhatároztam, ahogy lehet, megpróbálok beszédbe elegyedni velük. Az érkezésünket követő egyik napon be is mentem a 3-as számú épületbe, a régi internáltak szállására. Rémálom fogadott: emberszabású lények, de néhányuk inkább az Australopithecus robustus-ra hasonlított, mint a Homo habilis-ra, a Homo sapiens ősére. Megvolt mindkét kezük és mindkét lábuk, de nem tudtak lábra állni, hanem kezeiket bölcsőként összefogva lökték el a földtől béna testüket. Furcsa hangokat hallattak, de úgy tűnt, megértik egymást. Nem akartam hinni a szememnek. Mintha nem is a Földön lennék, pedig semmi kétség, a gregoriánus naptár szerint 1942 szeptemberét írtuk. H. G. Wells jutott eszembe, aki nem egészen ötven évvel azelőtt megjósolta az emberiség alkonyát. 1946-ban halt meg, amikor valószínűleg túl öreg vagy túl beteg volt már ahhoz, hogy tudomásul vegye: vízióját az emberiség a ’40-es években megvalósította. A föld alatt élő „morlockok” mindenütt megjelentek, ahol a fasizmus uralkodott, beleértve a vapnyárkai 3-as számú épületet is. Az előző internált csoport maradványait látva megértettem a parancsnok „üdvözlő” szavaiban rejlő szörnyű fenyegetést; innen csak négykézláb vagy mankóval távozhatunk. Szállítmányunk több mint ezer emberből állt. De mi, a ’42-es év szeptemberi szállítmány, csak előőrse voltunk a romániai holokauszt második szakaszát megnyitó deportálási hullámnak.

XVII. Vapnyárkai utca éjszaka

GÁL (cigarettázik) Sötétedéskor takarodót fújtak, néhány csendőr bejött a lágerbe, és bezárta az épületek ajtait. Formális művelet volt az egész, hiszen ha valaki ki akart volna jutni az udvarra, akármelyik üvegezetlen ablakokon kiugorhatott. Fekvőhelyemig – koromsötét lévén – több földön heverő társamba botlottam. Pizsamára vetkőztem, és leheveredtem a többiek közé. Az őrtornyok felől kiáltások hallatszottak: – Az ötööös őőőrheeelyen mindeen rendbeen! A távolabbi őrszemek gépies kiáltásai ringattak álomba. Hamar újra lábon voltam, mert ezen az első éjszakán önként jelentkeztem őrszolgálatra. Rendezni akartam a gondolataimat és a benyomásaimat, hogy az éjszakai csendben megkíséreljem felmérni helyzetemet. Pár szál cigarettát találtam a zsebemben, utazás alatt tettem félre őket. Egymásról gyújtva szívtam el őket. A füstöt szórakozottan a távolba fújva, az égő cigaretta parazsát bámultam, mintha az elszálló kék ködből akartam volna megfejteni, hogy mit tartogat számomra a jövő. Karánsebesi illúzióimnak már az őrparancsnok „üdvözlő” szónoklata véget vetett. Azon az éjszakán rá kellett jönnöm, hogy a meghódított területeken élvezendő „korlátoltan szabad” életről szőtt terveim gyermeteg álmok voltak. És, hogy itt ellenünk egy remek pszichológiai fegyvert használtak, az „uszíts és uralkodj!” elvét.

SZÍNÉSZ (melléje lép, ő is cigarettára gyújt) De hitemet a keserű megállapítások ellenére sem vesztettem el. Szolgálatosként, termünk csendjére ügyelve, tisztán és élesen kirajzolódott bennem a következtetés: harcolnom kell a végsőkig, túl kell élnem ezt a borzalmat. A felismerés friss életerőt adott a holnapi naphoz.

SZÍNÉSZ (hajnalodik, eldobja a csikket és rátapos) Reggel őreink kinyitották az épület ajtóit. Az emberek ébredeztek, öltözködni kezdtek. A tábor udvarára beszökött az ősz, a sárguló bokrokat langyos szél borzolta. Elindultam mosakodni. Az egyetlen csap előtt már rengetegen sorakoztak, poharakkal, csészékkel a kezükben. Az udvaron fogolytársaim kövekből tűzhelyet raktak, hogy teát főzhessenek. Megkezdődött a lágerélet.

XVIII. Román vendéglő, valahol Nyugat-Európában. Az asztalon gőzölgő levesestál, a háttérben román népzene szól

GÁL (vesz a levesből, kenyeret tör hozzá) Eljött az ebéd ideje. A konyha előtt több száz éhes ember gyülekezett, tányérokkal, bögrékkel, üres konzervdobozokkal, törött üvegekkel, vagy azzal, amit éppen kézhez keríthetett az emberi nyomorúságnak eme ócskapiacán.

SZÍNÉSZ (ő is vesz, kanalazni kezdi a levest) Kellemes illat töltötte be a termet. Mindannyian nagyon éhesek voltunk.

GÁL (kanalazza a levest) Jó illata van ennek a micsodának.

SZÍNÉSZ (megáll az evéssel, ízlelgeti) De mi ez? Lencse vagy borsó?

GÁL (leteszi a kanalát) Megkóstoltam a főzeléket. Nem volt rossz. Sárgás-zöldes színe volt, sűrűbb a levesnél, borsófőzelékhez hasonlított. – Ha minden nap kétszer ilyen ételt kapunk, akkor nem halunk éhen – gondoltam magamban.

XIX. Offenbach-i Majna-part

GÁL (az elhaladó uszályokat nézi) Rövid és gyászos története miatt Vapnyárkát „a halál táborának” nevezték, mert néhány hónappal az internálás után a deportáltak nagy része megbénult, meghalt tífuszban, megfagyott vagy éhen halt. Annak a pár száz embernek, aki megérte a tavaszt, a karja és lába kezdett vészesen megmerevedni; a fájdalom felfelé, a talptól a boka felé húzódott. Egy hét múlva már a combok sem engedelmeskedtek az agy parancsainak, a lábizmok teljesen elhaltak. Még akik fel tudtak tápászkodni, azoknak is merev volt a lába, nehezen, bizonytalanul lépkedtek, mintha gólyalábakon jártak volna. A merevedés megállíthatatlanul feljebb húzódott, míg elérte a szívet. A bénulásos esetek száma rohamosan nőtt. A nyugtalanság, a pánik fokozatosan az egészséges deportáltakra is átragadt. Az orvosok tanácstalanul álltak a tömeges megbetegedés rejtélye előtt, de annyit megállapítottak, hogy hatására a motorikus idegek súlyosan megsérülnek, egyes esetekben végleg elhalnak. Némelyik betegnek a kisagyát is egyfajta bénulás érte, amelynek hatására meggyengültek a látóidegek, és elvesztették egyensúlyérzéküket. A legborzasztóbb, hogy az idegsejtek pusztulása visszafordíthatatlan folyamat, ezek életük végéig bénák maradnak.

SZÍNÉSZ (fáradtan lerogyik az egyik padra) A lágerben több mint húsz orvos volt. Egyiküknek, dr. Kesslernek, a csernovici orvosnak eszébe jutott, hogy az orvosi szakirodalomban találkozott ehhez hasonló esettel: a 19. század közepe táján egy indiai tartományban szörnyű szárazság volt, az egész termés elpusztult, s az emberek valamilyen vadborsó-fajtával kezdtek táplálkozni, amelynek következtében több százezer ember meghalt. A tömeges halált Indiában a borsóban lévő méreg okozta. Miután az orvosok megbeszélték a vapnyárkán is működő „kollektíva” vezetőségével, elhatározták, hogy elvégeznek egy kísérletet. Három tyúkot vásároltak a parasztoktól, majd kettőt közülük a borsóval kezdtek etetni. A harmadik gabonát kapott. Nagyon rövid időn belül megvolt a bizonyíték: a borsóval etetett tyúkok megbénultak.

GÁL (leül melléje) Ránk is ez a sors várt! A szovjetektől hátrahagyott nagy mennyiségű vadborsót etették velünk! A Lathyruss sativus paralízist előidéző mérget tartalmaz, betegeink latirismusban szenvedtek. Hamarosan újabb szövődmények jelentkeztek, a megfagyott lábujjak elüszkösödtek, a betegek óriási fájdalmak közepette pusztultak el.

SZÍNÉSZ (feláll, elveszi Gál kofferjét, és elindul) Valahogy elmúlt 1943 januárja is, életünk sorsdöntő hónapja. Végre fény derült az étellel történő „végső megoldás” ördögi tervére. Az illetékes hatóságokhoz címzett számtalan kérvény révén fontos eredményeket értünk el. A bénulásos tünetek eredetére fényt derítő orvosi bizottság mellett egy olyan szakértő csoport felállítását is kiharcoltuk, amelynek a deportáltak aktáit kellett ellenőriznie. Ez a bizottság márciusban érkezett, és 554 iratcsomót ellenőrzött. 427 esetben megállapította, hogy azok a rendőrségi iratok, amelyek alapján 1942 közepén az érintetteket veszélyesnek, „kommunista-gyanúsnak” nyilvánították, és deportálásra ill. likvidálásra ítélték, alaptalan vádakat tartalmaznak. Vagyis mindannyian ártatlanok, a lágerben való fogvatartásuknak nincsen jogalapja. A bizottság elrendelte több mint 400 internált szabadon bocsátását. Ezeket három csoportra osztva különböző transznisztriai gettókba irányították, hogy ott ezentúl „szabad emberekként” élhessenek.

XX. Marhavagon belseje

GÁL (a padlóra szórt szénán ül) 1943 októberében parancs érkezett, hogy a karánsebesi börtön volt foglyait át kell helyezni egy börtönbe. A parancs engem is érintett. Nyolcvanötünket újból „megajándékozták” a rabok jogi státusával. Azonnali hatállyal Râbniţára s