Volni volt. Azt a férfit én szerettem. Nahát. Behálózott, úgy kezdődött. Amikor már szügyig benne, akkor kibök feleség s gyerek, ahogy azt kell. Volt az a férfi nekem, úgy senkit sem. Most is beleborzongok; felidézem. Azt a férfit annyira, őrjöngésig. Dr. Jonasz csábított, bevonzott, tudta a nő méltóságát, az ember fenséges mivoltát, nem akart engemet holmi szarbatyunak, puszta ürítkezési lehetőségnek. Észrevette elveszettségem azon az eseményen, melyen összeismerkőztünk. Máig rosszullét elfog, hogy meg nem szólaltam, némán esetlenkedtem én ottan. Lappangásban rejtező némaságom éppen ott testet öltött, felütötte fejét balsój tudattalanságból. Nagy potrohával szájamra, szívemre ereszkedett dölyfösen. Körömhegyre állva, nekivörösödve kísérleteztem szavakat mondani, hasztalan. Viszszaültem helyemre. Szerencsémre egészen megfeledkeztek a botrányról, mikor a konferencia az aszpikos szendvicsekhez, tolcsvai édesborokhoz és pogácsákhoz érkezett; valamennyien az édesborok körül zümmögtek, a szendvics gyorsan kifújt. Félrehúzódva ácsorogtam falnak támaszkodva, a folyamatos kudarc köztes, éppen esedékes állomásán, túrabélyegzőhelyén; kiskönyvem telepecsételve hasonló és különböző sikertelenségek stemplijeivel. Dr. Jonasz odajött, bemutatkozott, próbált segíteni. Megsajnálta ácsorgásomat, kérdezgetett, unszolgatott, tenyerébe fogta kezem. Azt mondta, neki éppen ez a szakmája, és igen, megerősítheti, létezik efféle némaság, mely mostan erőt vett rajtam, mely mostan letepert engem; miközben szeme azt henteregte, hogy éppen olyaténképpen le tudna teperni ő is, sőt, le is fogok tepertetni általa, kikerülhetetlenül. Mohón böngészte melleimen a becsókolások reménylett helyeit. Kellett Jonasznak a mell, az tény, hogy erősen kellett neki, pont az én legnagyobb konkurensem; újra győzött tehát ez a kétkilónyi mirigyállomány.

Teljesen újrahasznosul bennem az egész. Azért használom ezt a kifejezést, hogy eltávolítsam magam tőle. Csak amiatt. Egyszerre öt szeretője volt, ha jól számolom ennyi idő távlatából. És a villamosról észrevett minket az iroda dolgozógárdája egy telefonfülkében, ha jól számolom, a negyvenkilencesről. Azon a vonalon már általrendeződött minden a mélyfúrások miatt. Én nem tudom, mi volt az akkor, ha megláttunk egy kis erdősávot, bokrot, bevackoltuk oda magunkat, és hagytuk a leskelőket, bámuljanak csak; telefonfülkék meg egyéb rejtekek, fél rejtekek, negyed rejtekek. (Azóta senkim sincs, se volt, se lesz.) A Majának cserkelt még hasonló státusban, ő valami tíz évet várt neki. Olyan fura volt ez nála, az irodai takarítónőt is felszedte, és a hét meghatározott napján (talán csütörtök?) ment hozzá. Tudta, hogy csupán egy órácskája van, azt kihasználta, a takinő meg várta gulyással, palacsintával. Maja is szokta avval.

Tulajdonképpeni kapcsolatunk a fentebb említett elnémulásra épült. Nem vágytam szóhoz jutni, Jonaszhoz akartam jutni, és hozzájutottam; úgy azóta se máshoz. A némaság valahogy jól jött abban a helyzetben nekünk. Jó, hogy van egyáltalán valami, ami még jól tud jönni, és jön is. Megegyeztünk: így leszünk mi, őt ez nem zavarja, sőt, meggyógyít. Gyanítottam, hogy az a jövőbeli, esedékes gyógyulás ügyünk lezárását fogja maga után vonni, egyszersmind. Hallgattam hát, és bezártam méhemet előle, azt hittem, úgy megtarthatom. Ha nem szülök, és nem beszélek, megtarthatom, mert neki Sárin kívül más nem szülhetett. Szülésre és beszédre neki Sári volt befogva, fenntartva, szépen kialakított lakással is a gyerekek fogadására. Mindazonáltal utazásai, hazatérései alkalmával a család ajándékai mellé nekem szánt meglepetéseit is odacsomagolta. Pár napja Sárinál láttam azokat a szép asztalterítőket, amiket Dr. Jonasz egyik útjáról hozott; nekem is valami hasonlót. Mondtam, hogy vágyom olyanra, és megszerezte. Közben azt gondolta, ha én örülök ennek, akkor Sárinak is jó lesz. Jonasz igazán szeretett. Hálálkodott elfúló hangon, hogy vagyok neki, miközben kabátja alá gombolt a hideg elől, én meg némán motoztam törzsétől indulva csípője felé a Klauzál téri használtruha bolt kirakata előtt. Azon a télen. Aztán bementünk és megvettük Jonasznak a krokodil mintás lakkbőr cipőt. Néhány turkálóval odébb pedig nekem egy perzsa galléros fekete télikabátot. Az eddigi legjobb télikabátot.

Esténként elautózott az albérlethez, és várt: nézzek ki, lássam meg, menjek le. Lementem, átautózott velem a töltés mellé. Az nyugalmas, részben neonozott, darabosan kivilágított hely a textilgyár mellett. Kiderült, Sáritól tudtam meg tíz évvel azután, innen nézve pedig néhány napja, hogy nem is Jonasz autója volt, hanem a Sárié. Sárin kelesztette magát minden tekintetben. Olyan beköltözős férj volt. Beköltözött a jó helyre, onnan csalta Sárit takinővel, Majával, moszkvai lánnyal, velem és a többbiekkel.

Későbben, Dr. Jonasz, hogy újólag vele említkezzem, mikor már felfedte élete szereplőit előttem, összehasonlított egyidejű nőivel. Azok közül a Maja volt, aki rajtam kívül csinálta még neki azt; valami furcsa atavizmus minden megfontolás nélkül igénybe vett arra. Azt ő nagyon szerette, szinte kinyiffantunk bele. Nem tudom kibogozni, miképpen jutott eszembe csinálni azt; több mint tucat cucc. Azóta nekem senkim se volt, aki volt is, úgy alakult, hogy nem volt, nem van. Jonasz pedig kiherélve, visszagondolásra fenntartva. Tehát ő sincs. Úgy maradtam. Rekultiválatlanul. Nem mutatkozunk egymás örömében.

Dr. Jonasz, azt hiszem, tényleg szeretett, mert leveleket is írt, jó néhány évvel azután már elfelejtette. Emlékeztettem, hogy írt és mondta, ja, akkor nagyon szerethetett engem, mert alapból nem ír levelet senkinek. Persze, a moszkvai lánynak, kivel egy néven vagyunk bejegyezve, annak is írt a távolság miatt. Ő vette el tőlem először, finoman jelezte ennek lehetőségét, bekövetkeztét; kezdte megunni némaságomat, nem szórakoztatta többé kishableányságom. Folyton a kisugárzásomra panaszkodott, hogy az hol van, miért nincs az, holott pedig van; bezzeg a hasonló nevű és Maja valóságos Csernobil, ami kisugárzásukat illeti. Bevetette, hogy még a takinőnek is van, még az is naphosszat beszél hollywoodi filmekről, naphosszat csak kisugároz, még az is. Kivülről fújja az összes színészt és az Oszkár-díjakat; ez egyfajta kisugárzás, magyarázta. Minden nő tud beszélni valamiről, körömlakkokról, cuccokról, miegyéb. Mindenki tud kisugározni. Nincs olyan nő, aki ne tudna kisugározni. Különben is imádja az ilyenfajta csajos fecsegést, mondta, hogy az megnyugtatja. És én, én miről beszélek neki? Semmiről. (Újraszülőm e világra, gyámolom, simogatóm, Jonasz!)

Megérkezik Jonasz.

Kopottas, piros biciklijét a ház előtti villanyoszlophoz köti ki.
Láthatóan nagyon fáradt. Leül, Elois kávét hoz, leteszi a tálcát, közben óvatosan kiles az ablakon, meg akar győződni róla, valóban ott áll-e a piros bicikli. Határozottan ott van, bevilágítja az utcai lámpa fénye. Akkor Jonasznak is itt kell lennie, itt kell lennie; Elois ettől megnyugszik, odébb rakja a bőrtáskát, és leül a férfi mellé, aki ölébe húzza az újszerű, barna bőrtáskát, karjait összefűzi előtte, mintha védené magát a nőtől. Érezhetően feszeng. Elois átnyúl ezen a feszengésen, és megérinti a karját.

Arról szóltak mondataim, melyeket miattad, fújom újra az aranyfüstöt fejedre, hogy némán bolyongok városomban, utcáit, tereit, közeit, lépcseit bújva téged kereslek, lábaim alá veszem a Kálvin teret, Köröndöt, a régi gettót, hol a helyek minket barátságban fogadtak. Ráfordulok az R. utcára; lepusztult, üres. Hűvös, mocskos, málladozó kapualjakkal, lecsószaggal, veszekedéssel. Vakargatja magát az utca, lustán hever, mint aki beszívott, tompán osztja kis üzleteit. A gettót is kószáltuk sokat, furcsán összekapcsolódó udvaraiban tapiztuk egymást, bújtuk lépcsőházait, melyek vörösmárvánnyal itt-ott. Tudtál cukrászdát, ahol legjobb a flódni és tényleg. Kékre fakult poszterek Izraelről, néhány hokedli, kísérővíz a süteményhez. Felvittél a Bazilika kupolájába is, megmásztuk a vaslépcsőket, felértünk a grandiózus belsőbe, a fonákba. Csupasz az, mint a páva farkának hátsó fele, kiadja pőrén a szerkezetet. És poros. Kibújtunk a kupolából, megtekinteni a panorámát. Szétnéztünk a magasból, mutattad a várost, ezt mind neked adom, mondtad nevetve, ha imádsz. Veled együtt elvesztettem e helyeket, oda nem találnék. Újra talpalok arrafelé, mégis rátalálni azokra a térképészetileg meghatározhatatlan, fogdosós kapualjakra, belső udvarokra.

A férfi  elszürcsöli kávéját.

Kezd rászáradni a hab a csésze peremére. Szemüvegén matat, bánja, hogy eljött. Nem bírja nézni, ahogy a nő bemozog a széken, előre-hátra himbálja magát. Elois akkoriban is néma volt, most is az. Kapcsolatuk Elois némaságára épült, érdekelte az eset, és érdekelte a nő is. Még néhány hónapja is érdekelte. A nő rendületlenül beszél, mutatja Jonasznak, hogy ő már tud beszélni, és várja a hatást. Elois tényleg azt hiszi, hogy beszél. Levelezésük idejére emlékezteti Jonaszt, és szépen igyekszik artikulálni a szavakat. A férfi mintha nem hallaná, csak igazgatja ölében a táskát, ránéz az órájára. Eloist ez nem zavarja, őt csak az érdekli, hogy a férfi itt van, és ittlétével felhatalmazza őt arra, hogy beszéljen hozzá. Úgyis azt tudja beszélni hozzá, ami eleve benne van, jogosnak érzi tehát előterjeszteni azt, ami eleve benne van, ahogy mindenki másban szintúgy eleve benne van valami. Őbenne, Eloisban, éppen ez:

Húzott magába városom, rám vicsorítva ismeretlen arcát; bevitt hajléktalan asszonynak, kéregetőnek. Kukáslegények csúfolódtak rajtam, a szemét akrobatái, narancsmellényesen, messzire villódzva incselkedtek, figuráztak a gép hátsófelénél, roppant ánuszánál, ki- és beömlőnyílásánál; extrém balett. Aztán ráncigálni, húzni kezdtek, kapualjba cibáltak, cafatoltak, cafkáztak, nekem azt de betennék, aláztak, kis híján gépükbe tömködtek. Elfutottam sírva a kegyetlenektől. Üres tátogással kiabáltam, őt kutatva mindenütt. Méhemben tőle való magzatommal voltam viselős. Nőgyógyász is látott, kopottas, maszatos belvárosi kórház rendelőjében megultrahangozva figyeltem, miképpen lüktet, pumpál a pici pont. Sürgölődött odujában, bársony barlangocskájában, melyet letépni magáról eszibe se volt. Vidáman, derűsen szívta az élet nedveit Jonasz után gyötrődő testemből. Figyeltem e test átkristályosodását. Az intézmény utamra bocsátott, lelkemre kötve, időben jöjjek vérvételekre, testemről meg ne feledkezzem, tápláljam magam, fogyasszak mindent, mit megkívánok; én csak Jonasz után rogyadoztam. Rendesen eljártam a vérvételekre, és szerencsém volt avval az aranyos nővérkével, folyton úgy navigáltam magam, hogy hozzá kerüljek. Megölelgetett, megsimogatott, mondta, tartsam szépen a karom, és sóhajtott, nincsenek ők felkészülve ennyi karra. Egyetlen délelőtt lemegy vagy kétszáz ember. Számolja csak ki, kedvesem, milyen sok kar az, sopánkodott a nővérke. Tudja, aranyom, súgta fülembe, hogy mennyi kar megyen át kezünk alatt egyetlen napon, és minden kar, minden véna más; percről percre igazodnunk kell ezekhez a különféle vénákhoz, bele kell böködnünk a tűt naponta több száz alkarba.

 
Megköpölyözött hát a nővérke, és belecsobogtatta véremet háromféle ampullácskába. A végén odanyomta a gézt, és szomorkás pillantással elengedett.Várt már kőbányakispest és határút. A kukákból néhány jó mekis falatot kikotortam, imádkoztam, ne legyen azokon bacilus, vírus, hepatitisz, tüdővész, éjc, melynek kis katonái egy hétig életben maradoznak akárhol, és vannak nyálban, köpetben is. Járdaszegélyek suttogták nevét, látták erre járni, arra járni, nőhöz menni fel, aztán vissza a rendelőbe. Kiégett szemetesedények szóltak utánam üszkös tátogással, elparázslott műanyag poharak, cukros papírok, csikkek közül felköhögve nevét. A város utált, és nem engedett Jonaszhoz. Általában utálta lakóit, ezeket az örvénylő, büdös, fekete pöcegödröket, gyűlölte locsogásukat, ocsmánykodásukat, kíméletlenségüket. Hát azért a város is valamilyen volt, olyan, amilyen; provokált, piszkált, lökdösött ide-oda. Övé voltam, megtehette. Valamit rólam, belőlem megtudni akart: Nézzük csak kupolád fonákját, mi készülődik odabent!

A város rám unt hamar, és kiköpött, a Déli pályaudvar várótermének egyik padjára vetett. A nyolcadik hónapban lehettem. Azon a padon eszembe jutott az álom, amit Dr. Jonasz leíratott velem. Álmom szerint valakit várok külföldről haza, amikor megérkezik, kihirdetik éppen a szükségállapotot Budapesten, ködös az, hogy miért. Szaladgálás, romok, a Déli pályaudvar összedőlve, lerombolva, tán földrengés által, vagy háború volt? – nem világos. Szanaszét vasbeton gerendák, a vagonok látszólag üresen, kiégve. Néhányan a vagonokban keresnek menedéket, tüzelnek avval, amit találnak; tél van. Észnél kell lenni, figyelik egymást, kinél lehet ennivaló. A bandák körbeveszik az érintetteket, lefosztják őket, befalják a kaját. Meghúzom magam a szerelvényben. Egyedül ülök a hidegben, de valaki hiányzik, valakit keresgélek magam körül. Eszembe jut, hogy gyerekem van (pedig még nem volt); nem tudom, hol lehet, meg kell keresnem. Mindenütt törmelék. Kimászom a vagonból. Észrevétlenül surranok, és eszembe jut, valakinek haza kellett volna érkeznie, erősen próbálok rájönni, ki az. Hirtelen más helyen leszek, ahogy az álmokban szokás. Fogom a gyerek kezét, így utólag már tudom, hogy ő volt az. Emberek szaladnak el mellettünk, és odakiáltanak, mi is menjünk le. Van valami pince, amit ástak, sokan elbújtak oda, menjünk mi is, ne késlekedjünk. A gyerek lecövekel, és azt mondja, ő oda be nem megy. Valahogy én is azt érzem, nem kéne oda bemenni. Félrehúzódunk, leguggolunk távolabb. A gyerek kitépi magát kezemből, odarohan. El kell ráncigálnom onnan, és befognom a száját, nehogy baj legyen. Rendőrök jönnek, kihirdetik, hogy mindenki maradjon itt, csekélyke fejadag lesz, de lesz. Bizakodó morajlás, egyesek előretolakodnak, kezdik visszanyomni a többieket, így majd nekik jut előbb, de mindenki elkeseredett, nem hagyják magukat. Lökdösődés kezdődik, többen elesnek. Hamar lecsendesül az egész, mert gyengék az éhség miatt. Lefekszenek a földre. A rendőrök előterjesztik a hatóságok állásfoglalását. A közzétett időponttól csak regisztrált személyek kaphatnak fejadagot, és bárki, aki segítséget nyújt, esetleg átjátszik fejadagjából regisztrálatlanoknak, bűncselekményt követ el, és számoljon annak következményeivel. Ezek olyan idők, olyan problémák, amikor nincs helye egyénieskedésnek, össze kell fognunk, nem pedig széthúznunk. Nincs helye több aggályoskodásnak, egységesüljünk és centralizálódjunk! Íme, a centrum, az egyedül érvényes, lehetséges origo. Összegyűlni megadott helyen, megadott időben. Akik nem regisztrálnak, azok jelentős akadályt képeznek. Első figyelmeztetésként nem kapnak fejadagot. Második figyelmeztetésként törvényen kívül helyeztetnek. Harmadik figyelmeztetésként nem tekintendők a továbbiakban embernek, meg lehet ölni őket. Kéretik mindenkinek így gondolni rájuk! Az óvóhelybéliek arcán bizakodás. Már sokkal előbb szükség lett volna erre. Végre, itt volt az ideje – hangoztatják néhányan –, az ilyenek miatt történt a baj, dögöljenek csak meg! Hangjuk elhaló, erőtlen az éhségtől. Minden rendben lesz, erősítgetik a rendőrök. Tovább indulnak, máshova is menniük kell, hogy a városban tartsák és megnyugtassák az egész lakosságot. Tudom, hogy muszáj kijutnunk a városból, valami következik. Ez amolyan álombéli tudás. Elbizonytalanodom, mert mindketten nagyon éhesek vagyunk, meg kéne várnunk a szállítmányt, a fejadagot. A gyerek azt mondja, egyáltalán nem biztos, hogy lesz étel, de ha lesz, akkor sem szabad abból ennünk. Pedig nagyon éhes. Ez kész öngyilkosság, vinnyogom hangtalanul, mégsem tudunk mást cselekedni, rohanunk ki, a dombok irányába. Fogalmam sincs, mit fogunk ott csinálni. Szomjasak vagyunk. Igyekszünk tovább. A gyerek nem bírja az iramot; szívós, de lassú. Sietnünk kell, ösztökél az álombéli tudás. A fejadag, a fejadag, mormolom, szaladunk, a gyerek egyre fáradtabb. Felveszem. Itt felébredek.

Fényképezésben urbinói Raffaello Santi volt Jonasz, avval a technikával dolgozott. Dokumentálta kapcsolatunkat. Valami furcsa objektívje volt, hozzá tudta kapcsolni idegsejtjeit, és segítségükkel összekeverte rajtam összes addigi nője arcvonásaiból a legkívánatosabb részeket; a digitális kamerabumm előtti idők voltak.

Akkoriban nem akadt helyünk, és állandóan szervezkedni kellett. Pali felesége plusz gyereke elmegy otthonról valami különórára, addig felmehetünk, de komolyan kell venni az egy órát, mert jönnek vissza, meg ne lássák, hogy valaki járt a lakásban.

Dr. Jonasszal kijártunk a hegyekbe, hétvégi házak zónahatárára, kistelkek mellé. Belefeküdtünk az avarba, kullancsos fűbe, pokrócot se. Kóborkutyák szimatoltak körbe. Aztán lesöpörtük magunkról a száraz leveleket. Végre megkapta valakitől egy faház kulcsát. Bevetett dohos ágyak, fürdőszobában avas krémek, lejárt szavatosságú arcszeszek hideglettek. Az éber szomszédok ránk jöttek. Igazolta magát, és mutatta a kulcsot. Megvető tekintet alsóneműs ottácsorgó rám, részükről; hazaszomszédlottak, de ragacsos pillantásuk rajtam maradt. Szétnéztem a szobán, kuszált, dohos ágyon, népi hímzéseken. Valahogy nem tudtam szerelmünket látni az elkoszlott, régi beázások szagát ontó subaszőnyegekben. Kedvem alászállt, elszakasztott tőle szégyenem. Megutáltam az egészet. Nézett: mi van, mi ez a kizökkenés? Én meg azt néztem rá, hogy eléggé megutáltam magam és minket. Beszálltunk a kihűlt kocsiba, járatta a motort, vezetett vissza Pestre a ködben, ő sem szólt hozzám. Aztán én hamar meggondoltam magam, tekintetem kompját átküldtem. Vissza nem tért, üresen rostokolt azon a felen. Csak a sztrádán tartotta szemét, és hozzám nem ért, mint máskor. Elrekesztette magát, és kezdett azonnal leértékelni, fanyalogni, mit keres kocsiülésén ez a néma nő. Mégis megenyhült, kiindekszelt, és lefordult egy sötét bekötőútra. Csináljuk még, jött át ülésembe; elaludtunk. Ingázók igyekeztek a sztrádán, mire felébredtünk, s lassan beállt a kocsisor Pest felé.

 
Megpróbáltam elmagyarázni. Hogy ez miért nem jó így. Gyakran mentünk a Népligetbe, kocsival, az volt a szokása, hogy vezetés közben folyton fogta nekem ott, és simogatta. Nem nagyon akart visszavonulni onnan, csak sebességváltáskor egy röpke pillanatra, és mondta, hogy én meg váltsak neki, az övé most alkalmas arra. Közben készültem, hogyan magyarázzam el, mert tudtam, hogy nehéz lesz. Leparkoltunk a Népligetben, már esteledett, akartam kezdeni a magyarázatot, de mondta, hogy majd utána. Kukkolóink rátapadtak a párás ablaküvegre, odafurakodtak, ráfeküdtek a szélvédőre, mindent aprólékosan követni akartak, közben dolgoztak magukon.

Doktor Jonasz elindul.

A nő ablakból nézi, ahogy a férfi eloldja a szintén férfi kerékpárt, kormányára akasztja a táskát, felül, szemét az útra emeli. Elois gyomra összerándul, mikor a másik szobában álmában keservesen nyüszíteni kezd a gyerek, aki mindig megérzi, ha Elois rosszra gondol, és akkor rosszat álmodik, nyüszít, ettől olyanok lesznek ketten, mint a kis állatok – erre a nyüszítésre feleletül. A gyerek evvel a hanggal ügyesen visszarántja őt a rossz gondolatoktól, figyelmezteti arra, hogy ő, Elois elsősorban anya, majd újra magához szorítja az álmot, és csendben marad.