Volt egyszer egy béka.

Ennek a békának volt egy nagy feje, nagy fejének két csücskén két szeme, két szemén rebbentő pillák, hát ilyen volt a béka.
Aztán még olyan is volt a béka, hogy amikor boldog volt, orcáin a zöld fényes lett: így volt ez akkor, ha ugrált egyik tavilapiról a másikra, ha a tó füveiből ugrókötelet sodort, vagy ha ráfeküdt egy épp arra haladó dinnyehéjra, s ott puffogtatta a nyakában levő lufit: puff ki, puff be.
Miközben így puffogtatott, fényeskedő zöld arcaival, boldogan, észrevett valamit a vízben.
Valamit, amit nagyon kellett nézni, mert csodaság volt az: apró, kerek, fényes labdacsok úsztak, járták útjaikat a tóban, tó vizében, annak állatai és növényei közt lebegve.
A béka benyúlt a vízbe, ujjai közé csippentette a kényes testű labdacsokat, és egymás után, óvatosan felrakta őket a nyakára, körbe-karikába rakta, mint a gyöngyöt, kanyargott nyakán a sok labdacs, egymáshoz tapadva.
Mikor már egy labdacs nem sok, annyi sem fért több a kanyargásba, felállt a dinnyehéjon, és megrebegtette feje csücskén levő szemein a pillákat a gyönyörűségtől:
– Óhh, én vagyok a bájos! Óhh, én vagyok a szépségesszép! – gondolta ezeket a csücskös fejében.
Aztán, azt érezte, minden nagyon olyan, amilyennek lennie kell.
Visszafeküdt hát a dinnyehéjra, és elkezdte puffogtatni a nyakát, kövérítette, soványította.
Azaz, nem jól mondom, mert nem maradt ideje arra, hogy soványíthassa a nyakát.
Mikor felkövérítette, a labdacsok bizony mind, egytől egyig szétpukkantak, s ettől igen megijedt, nem is moccant.
Szétpukkantak, mert levegőből voltak, olyan levegőbuborékok voltak azok, amiket a tó növényei, állatai szuszogtak ki magukból.
Ezeket rakosgatta nyakára a béka, szépítkező boldogságában.
Hát, így odalett a gyöngy, oda bizony a csodakaláris.
Ült a béka ijedten a dinnyehéjon, vízbe lógtak lappantott lábai. Amikor már kilátott az ijedtségből, észrevette, hogy figyelik. Csücskös fejét majdnem belemártotta a tó vizébe, annyira akarta, hogy meglássa a három compót. (A compók, azok halak, tavi halak, tudós könyvekben olyan nevüket is írják, hogy tinka tinka.)
Hogy éppen tinka tinkák voltak-e vagy compók, amikor elkezdték küldeni fejükből a buborékokat, nem tudom, de nagyon szépen küldték, annyi bizonyos.
Olyanok voltak, mint három pikkelyes, szép szódásüveg.
Bizsergett a három compó, tinka tinka, s körülöttük a tó vize.
Valami a békában is bizseregni kezdhetett, mert kacagni ment a szája, jajj, úgy kacagott, de úgy.
Ujjaival kicsippentett néhány buborékot, telekanyargatta velük újra a nyakát.
Aztán megkövérítette a nyakát, és pk-pk-pk-pk, pukkantak a buborok, ezen meg a compók kacagtak. Volt olyan, hogy egyszerre kacagtak.
Bizseregtek a compók, pukkasztott a béka.
Aztán volt olyan, hogy megunták ezt, olyankor mindenki elment dolgára.

Volt egyszer egy nyár.

Olyan volt ez a nyár, hogy folyton mennie kellett, hát utazott, s ha utazott, a vonaton két székre ült, mert nagy volt a hasa. Ott ült, a két széken, törölgette a homlokát, vagy állt, lenyitotta a vonatablakot, és kidugta a fejét rajta. Csak egészen icipicit dugta ki a fejét, mert nagyon kidugni tilos volt.
Intett egyet, csak úgy, bele a világba, mire piroskodni kezdtek a cseresznyék, majd intett még, s fagyni kezdtek a fagylaltok, aztán, még, mire a pipacs szétrázta piros hajait.
Így állt a vonatablakban, mintha legyeket hajkurászna, s míg ilyen mintha volt, addig körülötte változott a világ.
Olyan volt, mintha varázsolna, pedig nem varázsolt.
Nemcsak a cseresznyék, fagylaltok, pipacsok változtak, hanem megbolydult a világ: az anyák odaugrottak a szekrényekhez, előcibálták legaljából a kisblúzokat, a szandálokat, mik nagy szájjal kacagtak, hogy „véégre, uzsgyi innen”, az apák igazítottak a biciklik küllőin, zsírozak ide és oda egy kenőcsös dobozból, hogy jól pörögjön a bicikli, a roller, a taliga, a csuliga.
Úgy tűnt nekik, míg ezt a sürgölődést forogták, forgolódást sürögték, mintha vonatfüttyöt hallanának a távolból, felkapták a fejüket, kicsit hallgatóztak.
Ám nem láthatták az integető nyarat, ahogy – fejét icipicit kidugva a vonatablakon – beleinteget a világ menésébe, nem tudták, honnan jön a változás.
A nyár úgy gondolta, idő múltával, hogy hosszú volt az utazás, és hosszú volt az utazásban a hadonászás, hát legyen az, hogy megérkezett.
Lekászálódott a vonatról egy állomáson.
Húzta a koffert, törölgette a homlokát, majd leült az állomás padjára.
Már nem tudta egészen pontosan, hogy le akart-e szállni vagy sem, de ez most így jó volt: ülni, törölgetni, szuszogni.
A vonatok haladtak, némelyik megállás nélkül, némelyik megállva.
A nyár ült az állomás padján, elővette a kofferből az őrölt kekszeket és a málnaszörpöt.
Az egész koffer tele volt őrölt keksszel és málnaszörppel. Csak az volt benne, más semmi.
Majszolta a kekszet, aztán gargarizált a málnaszörppel, nézte a némely vonatokat, a vonatokban ülő, álló embereket.
S a majszolások, gargarizálások eljutottak a vonatfülkékbe, besuhantak a nyitott ablakokon, a szellőzőnyílásokon, a gőzös kipuffogóján, a kulcslyukon, bejutottak az emberek közé, mire:
– Hahh, de meleg lett hirtelen, hahh! – legyezte újsággal piros fejét egy néni.
– Történik a jó! – dugták ki fejüket a csomagokból a teniszütők és a rövidnadrágok.
– Még kétszer megáll a vonat, s ott lesz papó, s a vízimalom – mondta egy kisfiú.
Köröttük majszolt és gargarizált a nyár.

Volt egyszer egy kő.

De ezt csak én mondom, hogy kő, mert a kő mást mondott.
A kő azt mondta, hogy ő egy párna.
Ott feküdt a kő, azon a részén az udvarnak, ami se eleje, se vége.
Ám mégsem a közepén. A vége felé közepén, inkább.
Feküdt ott, a vége felé közepén az udvarnak, nagy szürkén és nehezen, matatta a széleit, mintha ott gombolnivaló lyukak lennének, végighúzott ujjaival a csak képzelt csillag- mintákon, amikről azt hitte, hogy azok őneki, a párnának a mintái.
Minden áldott este felpaskolta tömör, száraz hasát, és várta a lefeküdni vágyókat, mondjuk a két macskát, a kislányt, a kis ásót, a kapuzábét.
No, de szösz tudja, miért, senki nem érkezett, ki lefeküdni vágyott volna, őrá lefeküdni. Senki nem érkezett, hogy ásítozva, ásítozás után nyammogva összecsombolyodjon  a valójában láthatatlan csillagmintákon.
Mindenki azt látta – a két macska, a kislány, a kis ásó, a kapuzábé –, hogy az a valami, ott az udvarnak a vége felé közepén, az egy szürke, nehéz kő.
Ugyan, hogyan is lehetne abba fejet belefúrni, aládugni kezeket, süppedni a púposába.
Arra járt egyszer a holdvilág.
Világolt kereken, s míg világolt, nézte, hogyan paskolja nehéz testét a kő, hogyan fekszik szürke meredten, várva, hogy lefeküdjenek rá, azért, mert ő a párna.
Térült-fordult a holdvilág kereke, rásütött a kisásóra, s árnyéka lett annak, árnyék, mely máris hosszan nyújtózott a kövön, végigfeküdve azon.

Továbbhaladt a holdvilág, s mentében a jázminbokorra világított, boglyas fejének árnyéka ráhajolt a kőre, még ásított is néhányat a fehér tölcsérvirág torkaiból, aztán a kapuzábé körül világolt a holdvilág, ráterült annak árnyéka is a kőre, s így egész éjszaka valaki ott szundított a kövön.
Ezentúl lettek olyan éjszakák, amikor a holdvilág ráfektette a kőre az árnyékokat. A kapuzábé, a jázminbokor, a kis ásó, az ez meg az az árnyékait.

Volt egyszer ott.

Ahol a nagy dombok éltek egymás hátára bújva, mintha aludni készülnének még fényes nappal is, mindig, virágos pizsamájukban; nos, ott volt egy alagút.
Olyan alagút, aki koromtól maszatos száját folyton nyitva viselte.
Ez a kormos és tátott be volt dugva az egyik nagy domb hasába, majdnem át lehetett látni rajta a messzi helyekre, át a domb hasán.
Mintha valaki piff-paff, átlőtte volna azt a hasat.
Nem is, mintha piff-paff, hanem mintha búuuuff, ágyúgolyóval lett volna átlyukasztva.
Az alagút ült a nagydomb búuuffantott hasában a két, kormos-tátott szájával, és várta a vonatokat.
A vonatok pedig jöttek. Jöttek éjjel, jöttek nappal.
Ez mind rendjén volt így, hiszen azért jöttek az alagúthoz, bekattogva, bezirrenve, becammogva a szájába, hogy ne kelljen megmászniuk a domb nagyját, amit a domb a hátán hordott, ott fönn.
Bekattogtak, zirrentek, cammogtak, örült nekik az alagút. Csupán egy baj volt, mégpedig az, hogy, ahogy jöttek, úgy mentek is ezek a vonatok. Bementek itt, kijöttek ott, és az alagút még nagyobbra tátotta kormos száját, hogy hát ez hogy lehet, csak így elmenni. Még azt sem mondani, hogy mukk.
Az alagút nagyon-nagyon szerette volna, ha a fürge vonatok egy csöppet lassítanak, ha kerekeik nem forogják a sietést, azt, hogy ki-in-nen, si-es-sünk, ki-in-nen, hanem duruzsolták volna a fülébe, hogy gye-rrre, be-szél-ges-sünk, gye-rrrre, be-szél-ges-sünk, és persze megálltak volna a vonatok, leülve a sínek mellé, törökülésbe, vagy hanyatt fekve, fölfele álló kerekeikkel, és megkérdezték volna:
– Mondd csak, kedves alagút, mit reggeliztél ma?  Vagy, hogy: – Kedves alagút, mit gondolsz, fog esni ma az eső?
És az alagút türelmesen megvárta volna a hanyatt fekvő, vagy törökülésben ülő vonatok összes kérdését – a villanyvonatok nagyon hadarva beszéltek volna, a gőzösök dadogva, szuszogósabban, mindegyik a maga módján –. És minden, de minden kérdésükre válaszolt volna.
Aztán persze ő is kérdezett volna ezt-azt.
Mondjuk, hogy:

– Tölthetek egy kis bodzaszörpöt? Megmutassam a pókhálógyűjteményemet? Énekeltessem meg az egereimet?
Akkor a vonatok válaszoltak volna, hadarva, dadogva, ki-ki a maga módján, és örömükben, ütközőiket csattintva tapsoltak volna.
És ez így telt volna estig, de hát mindegy, hogy estig vagy pitymallatig, mert a nagy domb búuuffantott hasában, az alagútban mindig este van, így hát azt is mondhatom, hogy időtlen időkig így beszélgethettek volna, kérdezve, válaszolva, szalmaszálon szörpögve a bodzalét, hanyatt fekve.
A kormos száját folyton nyitva viselő alagút mindezt csak szerette volna.
Csak így képzelte.
Mert a vonatok fürgén avagy cammogva, de így is, amúgy is itt bementek, ott kijöttek, meg nem állva, nem beszélgetve.
Mindig csak: ki-in-nen, ki-in-nen, soha a be-szél-ges-sünk, be-szél-ges-sünk.
Ezért az alagút nagyon szomorú volt.

Volt egyszer egy ösvény.

Vékony, mint egy pántlika, körbekötötte a dombot, a nagy zöld csomagot.
Nem lehetett tudni az ösvényről, fölfele ring-e kacskán, vagy lefele bomló: ha a domb aljában álltál, azt hihetted, fölfele megy, ha a tetejéről néztél szét, azt, hogy lefele.
Bármit lehetett hinni erről az ösvényről, mi olyan volt, mint csomagon a pántlika.
Ha rajta bóklásztál, s jól hallgatóztál közben, hallatszott, ahogy apró kövei alól sopánkodik, vagy, hogy toppant lábacskáival duzzogva:
– Én nem akarok ilyen pántlika-ösvény lenni: körbekötő, vékony, csenevész, senkiházi. Hatalmas, hátas-hasas, nagyság akarok lenni. Széles út, melyen sokan elférnek, egymás mellett, karonfogva sétálva. Elférjen rajtam babakocsi, roller, kiskutya, leejtett papírforgó.
Ám mindhiába sopánkodott, vágyta a nagyságot, pántlika volt, vékony volt, ösvény volt, melyen épp csak fél lábon ugrálva följuthattál a zöld domb búbjára.
Egy reggelen a jött napnak dörzsölnie kellett dunyhás szemeit, pöcögni bedugult fülein, mert csodát látott, csodát hallott: egy hangyacsalád cihelődött fölfele, hangoskodva a pántlika-ösvényen.
– Menjünk, gyerekek, föl a domb búbjára, ezen a haatalmaaas, hátas-hasason, sokan elférünk egymás mellett, karonfogva sétálhatunk – mutatott az ösvényre hangyaapa, s gurult babakocsi, cikázott roller, elfért minden. Gurult egyik széltől a másikig a leejtett papírforgó, sőt, a nagy morzsa is elfért, mit eddig cipeltek a hangyák, majd úgy döntöttek, hogy a domb lábánál, a hatalmas út kellős közepén hagyják.

– Nem hiszek a fülemnek – pislogott a pántlikaösvény. – Hatalmas út vagyok, hasas-hátas nagyság – ismételte többször is, majd fickándozni kezdett. Örült és fickándozott, hogy csak úgy repültek róla a hangyák, az egész pereputty, család, kocsi, roller, kiskutya, leejtett papírforgó, mind a levegőben kapálóztak, óbégatva.
Aztán nyekkentek, visszapotyogva az ösvényre.
Arra az ösvényre, amely egy kicsit vékony, pántlika volt, de hatalmas hátas-hasas is volt ugyanakkor.

Volt egyszer egy tej.

Nagy fehérsége volt ennek a tejnek, nagy lötyögése, ott az ablakpárkányon, ahol egy sárga fazékban élt.
A fazék oldalára kakasok voltak rajzolva, egyikük jobbra nézett, másikuk balra nézett, volt olyan is, hogy egyik kakas a másik kakast nézte.
Ezt a sárga, kakasos, élni való helyet nem szerette a tej, mert a kakasok folyton jó reggelt kukorékoltak neki, onnan a fazék oldaláról, még akkor is, ha még el sem aludt.
– Hagyjatok aludni! – szólt, már tejföltől nyomott hangján a tej.
A kakasok szót fogadtak ilyenkor, nem kukorogtak, szófogadó kakasok voltak.
Megkereste a tej a legjobb helyet a fazékban, elhelyezkedett, hasára feküdt, és már el is kezdte nagy alvását.
A nagy fehérségű, nagy lötyögésű tejeknek nagy alvása van.
Aludt hát a tej és álmodott.
Azt álmodta, hogy ő palacsinta, vagy hogy ő madártej?
Nem, nem ilyen álma volt nagy alvásában, hanem járkálós álma volt: látta, amint nagy fehérségével végiglötyög a Tejúton, az ő égi útján.
Lötyögött, cammogott, nagy jegesmedve volt a tej majdnem, s nyomában tolakodtak, összeütközve szikráztak aprói a csillagoknak.
Egymásba akasztották hegyes kezeiket, lábaikat, hajtották egymást, fényes fogaskerekek, mint autóban a motor kerekei, felült rájuk a tej és mondta:
– Brrrrrr-brrrrrr-brrrrrrr.
Néha dudált is:
– Tütütütűűűű.
Így autózott a tej a Tejúton.
Aztán megállította csillagautóját, visszaforgolódtak a csillagok, ki-ki a helyére, integettek a tejnek, integetett nekik a tej, majd lecsúszott egy csigaszerű csúszkán – csak úgy lötyögött utána nagy fehérsége, spriccolt az égre – le, visszaloccsanva a sárga, kakasos fazékba.
– Kukurikúúúú, itt a reggel, hasadra süt a nap, ébredj, nagy fehérségű, lötyögős! – rikoltozták reggeli rikoltjukat a kakasok.
De a tej meg se moccant.
Volt egyszer egy kék ég.

Rajta nagy, dudoros habok, azaz felhők, melyek mintha mind mumpszosok lettek volna, olyan tokásan ácsorogtak ott, a kék égen.
De azt is mondhatnám, volt egy sárga ég. De úgy mondom, ahogy volt. Az ég kék volt.
Aztán volt egy föld, olyan, amilyenek a földek, meleg, avagy hideg, kavicsos vagy omlós; lapos, netán dimbes-dombos, dombos-dimbes. Voltak ők, ketten, két messzi.
Egész életükben – mondanom sem kell, már nagyon régóta éltek – arra vágytak, a kék ég és az ilyen-olyan, sokféle föld, nos, arra vágytak, hogy megfoghassák egymás kezét. Csak épp annyi időre bár, míg a szemhéj le-, aztán felrebben: egy szempillantásnyira.
Nyújtotta fáit a föld fölfele, menesztette az égnek, hadonásztak a lábujjhegyre álló fák, de nem érték el az eget. Küldte a tűzoltókat is a föld, hatalmas létráikon, küldte már a kéményei szélén billegő kéményseprőket is, kik közel járnak az ég széléhez. A gólyalábon bukdácsoló cirkuszistákat, azokat is kérte, bárcsak elérnék a magasban laposkodó eget.
Bizony, mindhiába.
A fák csak nyaldosták a felhők alját, a tűzoltók összegabalyították létráikat a cirkuszisták gólyalábaival. Lett is nagy kalajmesz, kuszaság.
A kéményseprők csak kuporogtak a kémény szélén, szemükbe húzva kormos sipkáikat, restelkedve, hogy hát ők, a karikába menő keféikkel, nohiszen, hogy is érhetnének a magas éghez, bármennyire is ők azok, kik közel járnak az éghez.
Ekkor az ég is, föld is elfáradt a nagy kézkeresésben, a nagy vágyakozásban, hogy bár szempillantásnyi időre megérintsék egymást, és éltek tovább.
A föld tett-vett, mindenei között. Az ég mosásba kezdett, hétvégi nagymosáshoz gyűjtötte be dudoros felhőit. Begyömöszölte őket egy nagy keverített kádba, majd fújtatott, vacskolt, csepcselt, aztán jól kicsavarta őket, s fölcsiptette a még csepegő felhőket a szivárványra. Hullott az ég cseppje, csöpörögve, le, le a földhöz.
Mikor egymáshoz értek, az ég és a föld, az ég cseppjén keresztül, amit magába szívott a föld, csend lett, nagy álló csend.
Hallgatott minden, és megnőtt a boldogság.