A levegő hűs volt és fenyőillatú. A közeli patakból mohás arcú kövek kandikáltak elő. Nagy szemű, fekete szedrek pislogtak a szúrós indák ölelésében. Az ösvényen piros szoknyás leány lépkedett előttem, cserépkorsóval a kezében. A nap megvillant az edény zománcán, és visszaverődő fénye fehér pillangóként szálldosott az öreg sziklafalon. Valahol madár dalolt, aztán kakas kukorékolt, és nemsokára megpillantottam a csúcsos fedelű faházat a fenyők tövében. Úgy éreztem, öröké itt tudnék maradni.
A házból magas, napbarnított ember lépett ki. Fehér üstöke alatt vastag szemöldök feketéllett. Amikor meglátott, vidáman odakiáltott:
– Végre megjött!
– Régen nem láttam a tanár urat – mondtam meghatódva. – Jót tett magának a hegyi levegő.
– Igen – mondta az öreg. – Kifogtam a betegségen. Az orvosok három hónapot adtak. Azóta tíz év telt el. Na de jöjjön, falatozzunk, mert sok mesélnivalóm van.
A kecskelábú asztalon juhsajt, füstölt szalonna és frissen fejt tehéntej volt, óriási házikenyér-szeletekkel. Márton bácsi meg lehetett elégedve az étvágyammal, mert csendesen somolygott az orra alatt. Aztán így szólt:
– Sokat hallottam ám magáról és a cikkeiről. Sőt, néhány el is jutott hozzám.Van egy kedves váradi barátom, aki nálam tölti a nyarakat. Ilyenkor elhozza az összegyűjtött lapokat, én meg esténként olvasgatok, hadd tudjam, mi történt a szülővárosomban. Azért írtam, hogy nézzen be hozzám, ha erre van útja, mert sok érdekes történetem van, de közülük az egyik megér egy misét. Jó lenne, ha megírná. Most pedig nézzen körül, pihenjen, majd este egy pohár jó bornál elbeszélgetünk...
Emlékszem, ahogy ültünk a verandán vacsora után, és iddogáltuk a súlyos áfonyabort. Volt tanárom titokzatos mosollyal kezdett mesélni.

– Már öt éve éltem itt a hegyek között, ahol Isten akaratából a természet visszaadta egészségemet. Egy nyári napon beállított hozzám egy asszony, és megkért, tanítsam meg írni, olvasni, mert sajnos lemaradt róla. Negyven év körüli lehetett, cserzett arcú, kék szemű, ragyogó mosolyú. Egyetlen foga sem hiányzott. Kérdezte, mennyi lenne a fizettség. Azt mondtam, ha megtanulja a betűvetést, fizetésképpen leírja az élete történetét. Ebben maradtunk. Csakhogy két nap múlva még egy tanítvány jelentkezett nálam. Magas, erős vállú férfi, mély vonallal az orra tövében, ami megkeserítette az arcát. Ő sem lehetett sokkal több negyvennél. Mondtam, hogy már van egy tanítványom, és jó lenne, ha együtt járnának órára, mert úgy könnyebb nekem leadni a tananyagot, és időt is spórolok. Az ember benne lett volna, de az asszony érthetetlen módon, kutyául megmakacsolta magát. Mindenáron különórát akart. Végül látva bosszankodásomat, beleegyezett a közös tanulásba.
Ragyogó észjárása volt, ellentétben az emberével, aki lassabban fogta fel a dolgokat, és az írás is terhére volt. Nagy barna ujjai között már az első napon eltört a ceruza. Nyelvét kidugdosva formálgatta a betűk cikornyáit. Fél év alatt aztán, egészen belelendült a tanulásba, és behozta a lemaradást. Így egyszerre tudtam levizsgáztatni őket. Egyforma osztályzatot értek el. Még én is csodálkoztam. Akkor egy-egy vonalas füzetet adtam nekik, és megkértem, hogy pontosan egy hét múlva jöjjenek vissza vele, de legyen ám benne a tandíj...
Házigazdám lámpát gyújtott. A lepkék és bogarak bolond hada azonnal keringőzni kezdett a lámpafényben.
– No – folytatta Márton úr a történetet –, az asszony pontosan egy hét múlva, kora reggel leadta a füzetet, s mellé egy kiló finom tehéntúrót. Amikor elment, azonnal olvasni kezdtem a fogalmazást. Hallgassa meg maga is. – Azzal elővett egy irkát és olvasni kezdett:
„Nehogy azt higgye valaki, hogy én mindig ilyen szegény voltam. Nem ám. A vidék leggazdagabb emberének, Bagossy Imrének voltam a hatodik, egyben legkisebb gyermeke. A nevem Margit. Apám, anyám tanult emberek voltak.
Nagy erdőnk, földünk volt. Mellettünk lakott Pál István, a napszámosunk. Neki tíz gyereke volt. Sokat játszottam velük. Egyszer a kilencéves Pál Istvánkával beleestünk abba a verembe, amit apám a medvének ásott. A fenevad már hónapok óta rájárt a jószágokra, nagy pusztítást végezve közöttük. Egy egész napot töltöttünk a gödörben, míg végre ránk találtak.
Akkor, ott, Istvánkával örök barátságot esküdtünk egymásnak.
Az a nyár nagyon szép volt. Bár alig hétéves voltam, emlékszem, hogyan fogtunk madarat, miként vájtunk a töknek szemet, orrot, és gyertyát gyújtva benne, sötétedéskor hogyan ijesztgettük a többi lurkót.
István megtanított agyagozni, úszni és úgy elhajítani a lapos követ, hogy az végigguruljon a tó felszínén...
Apám egész nap az erdőt járta. Hajkurászta a medvét. Éjszaka a vadászházban aludt. A puskája mindig a vállán volt. Egy késő éjjel bokorzörgésre, gallyrecsegésre ébredt. Kilépett a házból, és a zaj felé kiáltott:
– Ki van ott? – De senki nem felelt. Fogta a puskát, és a mozgás irányába lőtt. Zuhanást hallott. Kámpec a bitang medvének, gondolta, és a hold fényénél megközelítette áldozatát.
Kámpec bizony, de nem a medvének, hanem a szegény tízgyerekes Pál Istvánnak, aki éppen fát lopkodott az éj leple alatt.
Amikor apám meglátta, teljesen összeroppant. A lekiismeret-furdalástól rohamosan kezdett megbomlani az elméje. Ráadásul a megözvegyült Pálné egész nap átkozódott. Azt kiabálta, hogy jusson anyám is az ő sorsára.
A gyerekeit ránk uszította. Kővel dobáltak, bottal vertek, betörték az ablakainkat. Istvánkához menekültem védelemért, de ő a trágyába lökött és beletaposott, miközben azt kiabálta, hogy gyilkos fattyú vagyok. Hát ezt a mai napig nem tudom megbocsátani!
Nem értettem, mi történik. Csak azt tudtam, hogy a baleset óta egy csapásra megváltozott minden. Rosszra, nagyon rosszra fordult.
Apám elmegyógyintézetbe került. Anyám inni kezdett. Elhanyagolt minket, és a gazdaságot is. Mindenki ott lopta meg, ahol akarta. A birtokot egy-két év alatt elitta, elkótyavetyélte. Végül a házat is eladta, mi pedig egy melléképületben húztuk meg magunkat. Ott kaptuk apám halálhírét. Azon a napon anyám felakasztotta magát.
Idegen emberek jöttek. A testvéreimet elszakították tőlem. Én egy távoli rokonomhoz kerültem. Befogtak cselédnek, nem taníttattak. Így analfabéta maradtam. Sokat dolgoztam a kollektívában. Rokonaim halála után rám maradt a ház és a föld. Úgy éreztem, meg kell változtatnom eddigi életemet. Ezt pedig csakis tanulással érhetem el. A Bagossyak mindig is mások felett álltak tudásban, műveltségben. Hát ezt akarom most én is megvalósítani. És ebben engem senki emberfia nem fog megakadályozni, én mondom ezt: Bagossy Margit!”
Némán kortyoltam a sötéten ragyogó italba és különös érzések borzongtak át rajtam.
– Na, és mi lett a férfival? Kifizette a tandíjat? – kíváncsiskodtam.
– Kifizetni kifizette – hümmögött az öreg, de igen szűkszavúan tette. Estefelé állított be. Épp a kaptáraktól jöttem.
– Volt-e már az asszony? – kérdezte.
– Volt bizony – mondtam.
– Oszt olvasta-e az irományát a tanár úr?
– Olvastam hát – feleltem.
– No, csak ezt akartam tudni – közölte, aztán elővette az irkát, és néhány mondatot írt bele, itt a verandán, ennél az asztalnál. Aztán így búcsúzott:
– Isten áldja! Én most megyek. Jó messzire innét. – Azzal súlyos léptekkel, leszegett fejjel távozott.
Hát ez furcsa egy ember – gondoltam, majd lámpát gyújtottam, és annak a világánál beleolvastam a füzetébe. Akarja tudni, mi volt benne? Hát elmondom. Szóról szóra ezt írta:
„Nemrég nagy öröm ért. Megtudtam, hogy Margit életben van, és itt lakik a hegyekben. Eljöttem hát, hogy bocsánatot kérjek tőle egy nagyon régi ügy miatt. De ő csak nézett rám azzal a két kék szemével, és csak annyit mondott:
– Tűnj a fenébe a szemem elől, te áruló!
Megfordultam és eljöttem. Másnap hallottam, hogy tanulni fog a tanár úrnál. Hát én sem akartam lemaradni mögötte.
Miért mindig a Bagossyak legyenek okosabbak? Nem igaz?

Tisztelettel: Pál István”