Németh László-átirat

 

– Gyula! A Dankó Gyula! – kiált örömében Torday Félix. A megszólított pedig befejezi kávéja kavargatását, feláll, és fogadja a másik ölelését. A restiben nincs több vendég, de a takarítónő meghatódva figyeli a két régi osztálytárs-cimbora örömét.

– Ez viszont tokajit érdemel, nem eszpresszót! – jelenti ki Félix, és int a pincérnek. Az érkezik is. Fehér ingben, nyakkendőben, bokáig érő kötényben. És ezzel lesz teljes a meglepetés.

Mert Torday és Dankó közösen szavalják:

– De hiszen ez meg a Krämer Alfonz! 

– Teljes terjedelemben. A Krämer. Illetve már Kárászi. És a mai fogyasztásotok grátisz. 

– Ezt már nevezem! – csettint az ujjaival Torday. – Ti Gyulával különösen haverkodtatok. 

– Így van – és Krämer megsimogatja Dankó Gyula haját.

– A számlánkat azért közösen rendezzük. Nem vagyunk rászorulva, hogy…

– A ház vendégei vagytok. Punktum.

– És mit szól ehhez a főnököd?

– Milyen főnököm?

– A főpincér. 

– Nem számít, mert a főpincérnek én vagyok a főnöke. Ez a hely az enyém. Vagyis én bérelem a MÁV-tól.

Torday irigykedve csóválja meg a fejét. Dankó arcán is elismerés. A Krämer-Kárászién büszkeség:

– Úgy hallottam, minőségi nedűt szeretnétek. Hozok egy üveg szomorodnit. Kezdésnek.

A második palack szomorodnit kivégezve, mikor már sorra vették a tanárokat, és örömmel nyugtázták, hogy a vérengzőféléket elvitte a kaszás, Torday végre rátérhet Krämer-Kárászi kifaggatására:

– Úgy látszik, őseid vére mégis kibukott belőled: tőkés lettél, nem poéta. 

– Míg a költészetből nem tudok megélni, vállalkoznom is kell.

– Szóval verseket is írsz még?

– Rendületlenül. Most is meg fog jelenni egy a Bessenyei Társaság évkönyvében.

– Gratulálok. Mennyi honoráriumot fizetnek érte?

– Semennyit. De tavaly leközölt egy pesti lap. Azért a költeményért három pengőt kaptam.

– Aha. Hát, ez az étterem biztosan többet jövedelmez.

– Lényegesen. De a családom az igazi öröm. Nagyon rendes feleségem van. Már tizenöt éve, hogy elvettem, és még mindig tud kedvesen szólni hozzám. Már… ha jó a kedve.

– Az ilyen asszony tényleg egy angyal. És annyira lehet valóságos, mint az angyalok.

– Ikerlányokat szült nekem. Bözsikét és Pannikát. Okos és illedelmes teremtések. Gimnazisták. Panni fellépett a városi tornabemutatón. Bözsike őrsvezető a nyárligeti lánycserkészeknél. Van egy pici csípőficama, mégis húszkilométeres túrára viszi a csapatát.

– Akkor neked egy paradicsom az élet.

– Az. Vagyis dehogy. A zsidótörvény nem hiányzott.

– Jaj, ne kezdd már te is a zsidó nyavalygást. Az a törvény egy vicc! Öt év türelmi idő van a végrehajtására. Öt év! Ki a fene tudja, mi lesz itt öt év múlva!

– Éppen ez az!

– Hogy érted? Milyen ez?

– Nem tudni, mi lesz. Nagyot fordulhat még a világ. Rossz irányba.

Torday egy pillanatra elhallgat. Végigfuttatja magában, mire gondolhat a másik. Aztán megrázza a fejét.

– Nem lesz itt semmi baj! Örülni kell! Visszaszereztük a Felvidéket meg Kárpátalját. Apádnak épületfa-kereskedése van, mehettek újra áruért a Kárpátokba.

– Fogunk is menni. Remélem. De ez a törvény mégis rossz jel.

– Azt nem a magyar kormány akarta. Csak a németek miatt kellett...

– Éppen ez az! Hogy a németek miatt. Hogy már a bajszos dirigál itt is, és…

– Én akkor sem lennék ilyen borúlátó. Nyafogtatok Ferenc Jóska alatt is, közben meg…

– Rosszul tettük. Azok tényleg jó idők voltak. Most már látjuk. No és te? Bár azt tudom, hogy politikus lettél.

– A városi közgyűlés tagjának lenni még nem komoly politika. Kótajba járok ki minden nap, mert az ottani vízműtelepen vagyok mérnök. Dzsentri lányt vettem el. Török Gizellát. Sokra van magával, a család kutyabőré­vel. Nagyszájú teremtés. De legalább a melle meg a segge is nagy. Mindig ez volt a zsánerem. – Felnevetnek. – És jól főz. Szóval feleségnek megjárja. Egyedül azt nem értem, miért kell nekünk cselédet tartani. Több vele a gond, mint a haszon. Ja, és Gizi szült nekem egy mokány magyar fiút. Pesten tanul, a jogon. Egy gazember amúgy. Többet jár kocsmába, mint előadásra. De azért leteszi a vizsgáit. 

Míg Krämer-Kárászi elmegy a harmadik palackért, Torday semmisé­gekről beszél. Mert Dankó Gyula beszámolójára a vendéglős is bizonyosan kíváncsi lesz. Gyula fél attól, ami következik. Ezért várja, hogy elkezdhesse végre. Jobb túlesni rajta. 

– Ha az én sorsomra vagytok kíváncsiak, elmondhatom: sok-sok munkával nem vittem semmire. Az érettségi után kettős könyvelési tanfolyamra jártam. Saját iroda nyitására nem volt pénzem, így a Kovai-féle cégnél vállaltam állást. Végeztem a kulimunkát, és aláírtam mindenféle papírokat. Nem volt még tapasztalatom, azt hittem, ezt így szokás. Kovai cége megbukott, a bíróság engem megbüntetett százezer koronára. Az aláírásaim okozták a vesztem. Fellebbeztem. Másodfokon már „csak” nyolcvanezer büntetést kaptam. Mehettem volna börtönbe, ha nincs az áldott infláció. Sikerült elhúzni addig a fizetést, míg ötödére ment le a pénz értéke. Mivel azonban mindenki ingatlanba fektetve akarta megőrizni a vagyonát, a házak ára nem ment le. Így abból a pénzből, amit a házunkért kaptunk, sikerült kielégíteni a bíróságot. Nem kerültem sittre. Viszont a két öregemmel egy sóstóhegyi viskóba kellett költöznünk. Ők belepusztultak a keserű­ségbe. Én elmentem könyvelni a Molinári céghez. A szakmát itt kitanultam. Nem fizettek sokat, de ki tudtam venni egy tisztességes belvárosi szobát. És feleségül vettem egy iparos lányát. Aztán jött a válság és vele a sok racionalizálás. Molináriék engem raciztak ki. Igaz, akkor már alig volt kuncsaft. Mind csődbe mentek. Én nem haltam éhen. Bár, talán, jobb lett volna. Ínségmunkás lettem, pontosabban, mivel volt érettségim, ínségmunkás brigádvezető. A Sóstói tó vízelvezető árkát vájtuk ki az agyagos földből. Én nem vettem a kezembe lapátot, de szívesebben ástam volna, mint hogy egész nap halljam, hogy átkoznak engem meg az urakat, a gazdag parasztokat, a rendőröket, az irodistákat, a papokat… és a többit a munkanélküliek. A válságnak állítólag rég vége, de nekem még most sincs rendes munkám. Egy szövetgyár árumintájával házalok. A cég fizeti a vonatköltséget. És a vagonban van fűtés. Ez jó. Amúgy siralmas az egész. Fizetésem nincs. Csak jutalékot kapok. Ami a kutya vacsorája. Hát ez van velem. Ja, a feleségem elhagyott. Ez nem esett jól. De már nem bánom. Nem szerelemből vettem el. Én… még akkor is… én mást szerettem… Hiszen tudjátok.

Hogyne tudnák ők, főleg Alfonz, de Félix is: Dankó Gyula nagy szerelme Krämer Nellike volt.

Az alkohol emelheti a hangulatot, de ha a jókedv elszáll, az ital a mélybe ránt. A megszeppenésben ezt a pillanatot ismeri fel Torday, ezért búcsúzkodik. Veregeti Alfonz vállát, hogy fel a fejjel, és Dankó Gyula vállát is. Ugyanezért. Az ő vállát erősen meg is rázza. Ezzel elárulja magát: nincs sok bizodalma volt osztálytársa jövőjét illetően. 

Mivel Alfonz nem ül vissza az asztalhoz, Gyula úgy gondolja, ideje, hogy ő meg a váróterembe telepedjen át. 

Alfonzt azonban követi. És a kijáratra mutat:

– Sétáljunk egyet!

– Nincs már sok időm.

– Gyere, a kedvemért.

– Nemsokára indul a debreceni vonat is.

– És egy óra múlva a következő.

– Miről van szó? – kérdi Gyula a barátját a villamosmegállónál élő díszóra alá érve. – Tudom, hogy mondani akarsz valamit.

– Fáj érted a szívem. Rossz rád nézni.

– Én sem szívesen nézek magamra.

– Ki kell másznod ebből a… slamasztikából. Ez az élet, a vigéckedés… nem méltó hozzád.

– És hogy másszak ki?

– Ahogyan mások is szoktak: egy jó partival. 

– Ez nekem is megfordult már a fejemben. Úgy ezerszer. És kit vegyek el? 

Alfonz belekarol, és mintha egy befektetőtársat akarna egy kedvező részvény vásárlására megnyerni, kinyújtott mutatóujjal a levegőt böködve adja elő téziseit:

– Nagyon fontos, hogy a leendő arád szép legyen. A női szépség iszonyatos kincs. Igazi tőke. Tekintélyt ad a férjnek. Azt mutatja: ő már elért valamit. Igen, egy szép nőt kell feleségül venned. 

– Akkor szerencse, hogy nekem a szép nők tetszenek – feleli Gyula mosolyogva, amivel jelzi, hogy belemegy a játékba.

– Az is fontos, hogy a házastársad okos legyen. Nincs unalmasabb, mint egy ostoba asszony. Attól a férj szeretőhöz menekül, a szeretőtartás viszont mindent megmérgez. Bujkálni kell, hazudozni… Vannak okos nők. Persze, az igazán okos nő nem a férjét elnyomva akar sziporkázni. Ilyen nők is vannak.

– Jó tudni. 

– És hasznos, ha vagyona van a hölgyeménynek. A pénz veszélyeket rejt magában, de ad egyfajta szabadságot is.

– Sosem voltam gazdagságellenes. Most sem dacból eszek csupasz pirítóst vacsorára. Már csak az kéne, hogy találjak is egy ilyen szép, okos és gazdag nőt. Aki hozzám jönne. 

– Van ilyen nő. Például a húgom, Nelli.

Gyula kirántja a kezét Alfonz karjából, és hátrább lép, mintha eszelős­től menekülne. Aztán dühösen végigméri a másikat.

– Gúnyt űzöl a nyomorúságomból. Ezt éppen tőled nem vártam.

– Komolyan beszélek.

– Pedig tudod, mennyire szerettem Nellikét…

– Hiszen éppen ezért ajánlom őt. 

– De miért nekem? És egyáltalán… Csak így hirtelen?

– Megvan az oka.

– Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá Nellike, ha hallaná, miket zagyválsz itt össze…

– Akkor a legjobb, ha most azonnal elmegyünk hozzá. Én egyébként is csak közvetíthetek. A döntés az övé. De szerintem jó esélyed van nála. 

– Behúztál a csőbe! Gratulálok. De valld be most már, hogy csak ugratsz.

– Nem ugratlak. Tegyél egy próbát! Kérdd meg a kezét! És majd elválik.

Gyula nagyot sóhajt. Mert fél belegondolni, hogy a soha el nem feledett fiatalkori kedves most megszerezhető közelségbe került.

– Azt tudom… hallottam, hogy Nellike, szegény, megözvegyült.

– Két éve. 

– És tehát még mindig… özvegy?

– Az. És nagyon unja már a magányt. Az ember ilyenkor eltöpreng az életén, és rájön, kivel köthette volna még össze a sorsát. Ő rád mindig szeretettel gondolt.

– Nem az én szándékom komolyságán múlott, hogy nem lett a feleségem. 

– Na, bumm, hát akkor a nagymenő Fried Samu vette el, de egyrészt nem volt túl sikeres az a házasság, másrészt Samu nincs többé. 

– Volt ott más gond is, nemcsak az, hogy Samu nagyon törekedett. A vallási differencia!

– Volt differencia, nincs differencia. Mivel Nellike áttért. Príma katolikus lett belőle. 

Gyula megáll, és mélyen a másik arcába néz, nem a bolondot járatja-e az vele mégis.

– Nahááát… 

– Bizony így történt. 

– Jó, de nem is Nellinél lett volna ez akadály. Édesapátok ellenezte a frigyünket.

– Apám is áttért. Anyám is. És én is. És a két nagybátyám, a két nagynéném meg az összes unokatestvérem. Kivéve azok, akiknek sikerült lelépni Amerikába. 

– Mikor volt ez a nagy áttérés?

– Nemrég. Amikor a Krämerből Kárásziak lettünk. 

– Nem akarom belelovallni magam a reménybe, hogy Nellikét… 

– Ha elveszed Nellit, kapsz egy belvárosi csemegeüzletet. Az esküvőt követő napon a nevedre íratjuk. Ezt a házassági szerződésbe is bevehetjük. Ez lesz Nelli hozománya. Tudod mit? Nelli házát is a nevedre íratjuk. Jó házastársak között úgyis mindegy az. 

– Nekem meg nincs semmim.

– Ó, dehogy nincs! Remek származásod van. Csak te azt nem becsülöd semmire.

– Tényleg remek a származásom – mondja Gyula elkomorodva. – A nagyszüleim még éhező uradalmi cselédek voltak.

– Ez most a lehető legjobb származás. Cselédek anyakönyvében senki nem kutakodik.

– Hát ennyire féltek?

– Ennyire. De te csak a dolgok jó oldalát nézd. És ne teketóriázz, mert a sok töprengés mindentől elveszi az ember kedvét. Viszont két dolgot tudnod kell. Nelli tizennégy évig volt férjnél, mégsem született gyermeke. Tehát valószínűleg meddő.

– Túl vagyok én már azon a koron, hogy gyermekvállalásra gondoljak.

– És Nellike hátán van egy tenyérnyi fekete folt. 

– Mi?

– Pigmentáció. Ártatlan. Nem terjeszkedik. De Nellit nagyon zavarja. Szégyelli. Meg kell majd szoknod azt a foltot. És azt is meg kell szoknod, hogy Nelli emiatt gátlásos.

– Ez olyan intim dolog. Nem tudom, miért mondtad el.

– Azért, hogy lásd, nem árulunk zsákbamacskát.

Az eljegyzést Kárász Nelli házában tartották. Csak a szűk család vett raj­ta részt. Halat ettek. Bort ittak. Gramofonzenét hallgattak. Tízkor szedelőzködtek. Dankó Gyula a Pázmány térig együtt sétált a szülőkkel, Alfonzzal, annak feleségével meg a lányaikkal, aztán elköszönt tőlük. És elindult albérlete felé. Amikor azonban a többiek már nem láthatták, hirtelen megfordult, és Nelli házához trappolt. 

– Hát ez nagyon furcsa. Hogy mi itt, így, együtt… – mondja Dankó Gyula a leendő házastársi ágyukon ülve. – Mindig erre vágytam, de sosem hittem, hogy teljesülhet. És mégis.

– Furcsa. Meg kellett halnia a férjemnek, hogy összekerülhessünk. És meg kellett bolondulnia a világnak. Ez zavar. De hogy veled fogom leélni az életem, az nem. Annak… arra kíváncsi vagyok. Hogy mi sül ki az egészből. Hátha valami jó. Elvégre mindig… nagyon… szívemből kedveltelek. Ez elég lesz neked?

– Elég.

– Tisztességes, gondoskodó asszonyod leszek. Csak ne üss meg soha.

– Nem foglak.

– Ha sokat jártatnám a szám, menj el a Koronába ultizni.

– Rendben.

– Még valamit látnod kell. Húzd le hátul a zipzáromat! Látod azt a fekete foltot?

– Igen – és Dankó Gyula megborzong. 

– Megborzongtál.

– Á, dehogy.

– De igen, tudom. Iszonyodsz tőle. 

– Iszonyodni? Ugyan! Az iszony… az valami egészen más. Ez csak… olyan… szokatlan. De tulajdonképpen egészen banális. Mint egy hiányzó fog. Vagy a kopaszodás. Mindenkinek van valami… ami… 

És ahogy ezt mondja Dankó Gyula, már nem is zavarja az a bőrhiba. Úgy érzi, Nelli része az is. Mint a nő szeme, füle, orra, haja. Része egy csodálatos teremtésnek. És a férfi önkéntelenül megcsókolja azt a foltot.