[2017. július]

---

Franz Hodjaknak, nemcsak

A megvilágosodás előtt még minden
erőlködik és tötymörög.
Leginkább a szó.
Bújna bele a metaforába, ami.
Pedig előtte is volt élet, volt nyelv – és volt válság.
Amikor az árják, irishmanok, szkíták, székelyek, szakák, szikhek elindultak Indiába, ahol a kaszt rendszer.
Pedig az élet szerves és átjárható.
Ha a szeretőmnek születsz, nem biztos, hogy úgy is halsz meg, ha erdődi súdra vagy, még lehetsz brahman, római pápa, ha ksatrijának, reneszánsz költő, ki kifosztja és jól megmatatja a polgárasszonyokat az út mentén, miközben a török fenekedik,
– és ugyanarra nyomul.
Mondom, metafora minden, vagy majdnem az.
Csak van, amikor a titok, és a lélek is meztelen.

Nagybaromlakon fülledt meleg volt, és valami
időntúli magány, mint egy Hodjak-versben.
Szászul Wurmloch, féreglyuk, farkaslyuk, verem.
És amíg mi az erődtemplom padlásán kórincáltunk,
az egyetlen élő öreg szász belakatolta a kaput,
és mi bentragadtunk az időben, Zeit, Geist, Stille.
Jó csend.
Olyan sándoros.
Az egész délutánt a gyilokjáróban töltöttük, és lestük a perzselő, kihalt utcákat, hátha támad még a napon kívül is valaki. Bár egy helyi migráns unokája, hisz Egerben is maradt még vagy 300 török a hódoltság után, aki inkább lett szépasszony völgye, mint fekete leves.
Nem siettünk,
a mákvirág türelemre intett,
és a lingám-masszázs, hatha.
Lábunk alatt döglött galamb, törött ablaküveg, cipőfűző, csillárzsinór, poros katonakoffer, és egy tetűként vánszorgó idő, mi túlcsordul, mint mindig.
Pedig tötymöröghetne is akár,
amíg mi rohanunk.

Lélekben vicinális.