Valamikor a kilencvenes évek elején, egy magyarországi vendégtanárunk megkérdezte az évfolyamtól, hogy mit gondolunk mi ’56-ról. Október 23-a lehetett éppen, magyar főszakos hallgatók voltunk Kolozsvárott, és a tanár úr érdemesnek tartotta föltenni ezt a kérdést. Nagyon vagy elég hosszú csend után – bár lehet, hogy ez már a büfében történt – azt mondta valaki, hogy ő tulajdonképpen semmit nem gondol ’56-ról, vagyis nem érzi, hogy bármit is kellene gondolnia. Úgy is fogalmazhattunk volna, hogy még nem olvastuk a vonatkozó brosúrát, és már nem is fogjuk, mert 1989 decembere óta számunkra nincs már vonatkozó brosúra – ezt kellett volna jelentse az a kínos hallgatás. Kínos volt, mert éreztük, hogy erről azért kellene valamit gondolni, legalábbis jó volna, meg talán az sem igaz, hogy éppenséggel semmit, csak a beszédhelyzet kényelmetlen. Ezért is jutott eszembe a brosúra szó, de hogy csak most vagy már akkor is, azt nem tudom eldönteni, legyen hát ez egy utólagos, bár vállalt szépítés: Nem olvastam a vonatkozó brosúrát, tanár úr, avagy: Tíz évvel ezelőtt kellett volna feltenni ezt a kérdést, ugyanitt. Mert ’92 vagy ’93 őszén már teljesen mindegy, hogy mit gondolunk ’56-ról, és most elég kellene legyen ebből a homályosító többes számból, mert kiderült azóta, hogy vonatkozó brosúra mindig van, csak már nem egy, hanem több, és ha tudom, hogy az, amelyiket nem szeretem, hazudik, ebből még nem következik szükségszerűen, hogy a másik vagy a többi közül legalább egy igazat mond.

Tehát ’92 vagy ’93 őszén azt gondoltam ’56-ról, amit a nagyapám mondott: „A kurva, ki[…]ott kommunisták behívták az oroszokat, és szétlövették velük Budapestet.” A miérten fölösleges volt rágódni, mindenki tudta, hogy ezek (k. k. k.) ilyenek, és még azt is tudta nálunk mindenki, hogy eszme ide vagy oda, három fontos dolog mozgatja a világot: a hatalom, a pénz meg a nő. A hatalom és a pénz bármikor nőre váltható, a pénz hatalomra, és a hatalom is pénzre. A nő nem váltható be semmire. A nő itt nyilván szimbólum, az elérhető, konkrét boldogságot jelenti az el nem érhető, általános meg elvont boldogsággal szemben, szokták ezt szabadságnak meg eszmének is nevezni. A nagyapám által kimondott szentenciát úgy lehet egy kicsit bonyolítani, hogy a k. k. k.-ák azért hívták be az oroszokat, hogy munka nélkül szerezzenek pénzt meg nőt. Ide most az a kérdés kívánkozik, hogy: El akarta venni tőlük valaki a nőt meg a pénzt? Nincs elég, hogy mindenkinek jusson? A válasz egyszerű: Nincs elég, mert akármennyi van, sosem elég – osztályharc. De ki hozta be a k. k. k.-at? Nyilván az oroszok.

Hosszan lehetne folytatni még ezt a fiktív beszélgetést a nagyapámmal, de a végkövetkeztetés az lesz, hogy ’56-nak számomra különösebb érzelmi töltete nincs, pedig nem csak brosúrákat olvastam róla, és amennyit a laikus, de figyelmes olvasó megérthet belőle, azt értem – Szueztől Snagovig, Szarajevótól megint Szarajevóig. Ez a három sz betűs szó is szimbólum. Van azért egy olyan gyanúm, hogy amikor érteni vélem a történelmet, akkor még nem olvastam eleget. És akármennyit olvasnék ’56-ról, örökre olvasmány marad. Nagyapám is a rádiót hallgatta, mint a magyarság háromnegyede. ’89 decemberében is a tévét néztük… Bukarest is külföld, meg Budapest is (az egyik érzelmileg, a másik politikai földrajzilag). A forradalmakat mindig leverik vagy ellopják, az igazság pedig eltűnik félúton a metafizika és a pina között. Ezt a mondatot egy román játékfilmből vettem át, ez volt benne az egyetlen emlékezetes gondolat. Még hogy a nő nem váltható át semmire?!

’89 decemberében nem egészen egy éve szabadultam a román hadseregből, friss volt még az emlék, a sereget meg a börtönt különben sem felejti el senki, és nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy ha engem is kivezényelnek a tüntetők ellen, mi lett volna? Inkább a golyót vállalom, hogysem a tömegbe lőjek? Avagy ha én ott lettem volna, nem engedem, hogy megöljék Winnetou-t… Ennyit a morálról.

’56-ban nem csináltunk semmit, de szerettünk volna, mondta egy dokumentumfilmben Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, aki ezért a semmiért vagy a „szerettünk volna” lelkületért megjárta a börtönt. Azt hiszem, ez a legjobb mondat, ami az ’56-os erdélyi eseményekről valaha is elhangzott, a többi irodalom. Lehetett volna tenni valamit? Mert ártatlanul és ártalmatlanul börtönbe kerülni azokban az években könnyű volt, és kilőtték már a biztonsági erők akkor az összes partizánt a Fogarasi-havasokban. Romániában pedig soha semmilyen forradalom nem volt. Azt hiszem, ’56-tal az erdélyi magyarság végérvényesen kiesik a magyar történelemből, „leszakad a nemzet testéről”, kimarad abból a kollektív élményből és traumából, amelynek világméretű jelentőségéről nem vagyok meggyőződve, de a magyar társadalmat a mai napig meghatározza. Erdélyben ez a történet néhány meghurcolt értelmiségit és papot leszámítva, különösebb nyomot nem hagyott. Félni addig is, azután is volt mitől. „Bementek az oroszok Pestre, még jó, hogy nem a románok.” Amikor ezt hallottam, egy ideig örültem rajta, azután már nem. Például a bácsikámat jól el tudom képzelni egy román tankban, ahogy átáll a felkelők oldalára. Győzelmi esély így sincs, de volna közös történet. Lehet, hogy már Váradon átáll az egész hadosztály, és akkor… Winnetou meghal ugyan, de legalább én is ott lettem volna.

A nagyapám borzasztóan utálta Kádár Jánost, az okok egy részét már elmondtam (k. k. k.), de az volt a fő bűne, hogy magyar volt. Ceauşescutól nem várt el semmit, Kádártól meg jó lett volna, ha valamit elvárhat az ember, de hát nem várhatott, az igazmondás terén egyáltalán semmit. Arany János nyelvén ennyit hazudni! Eminescut a nagyapám nem olvasott, és különben is. Nekem persze könnyű dolgom van, mert a családban soha senki egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy a létező szocializmus jó, vagy jó dolog is lehetne belőle (elvitték egy éjjel a negyedévet a teológiáról – mesélte az apám). Viszont ha egy parasztembertől elveszik a lovát meg a tíz hold földjét, akkor annak soha az életben meg nem lehet magyarázni, hogy ez jót eredményezhet, olyan ez, mint amikor azt mondják a gyereknek, hogy a te érdekedben pofozlak meg, fiam! Ilyet csak értelmiségiekkel lehet elhitetni, iszákos parasztemberekkel nem, mert nekik a jó és a rossz konkrét valami. Azt a mai napig nem értem, hogy a kommunizmus eszméjét miért fogadták el a gondolkozó emberek olyan nagy számban. A filozófusokat nem értem: Lukács tanítványait meg Sartre-t, azt nem értem, hogy ’56 után mit akartak még eszmeileg, és már nem is akarom megérteni. Az iszákos nagyapám a lószarból olvasta ki azt, amit ezek a könyvekből nem értettek meg, és azt is kiolvasta, hogy az a diadalmas kapitalizmus, amelyik leváltja majd a létező szocializmust, ugyanolyan rossz lesz, mint az a kapitalizmus, amelyik a háború előtt volt, és amelyiket leváltották a kumunisták (sic!). Sose volt a világ jobb, csak más, mondogatta az Öreg, és nem is lesz, teszem én hozzá. Nem hiszek semmilyen társadalomjobbító eszmében. A társadalmat megjavítani tulajdonképpen egyszerű feladat, de a mindennapi munkát elvégezni, miközben mások javítják a társadalmat, olyan, mint amikor feszültség alatt álló konnektort szerel az ember. Nyilván ez egy rossz hasonlat, de ma már tudjuk, hogy minden kampányszerű társadalomjobbítás eszköznek, tárgynak tekinti az embert. A verőlegényt értem, a filozófust nem.

’56-ban a magyarok fellázadtak a Szovjet Birodalom ellen. Ahogy az egyik román barátom fogalmazott: Ai voştri de la Budapesta s-au revoltat contra Imperiului Sovietic. (A tieid /a tieitek Budapesten fellázadtak…) Annak, aki nem tud románul, ezt az ai voştri-t meg kell magyarázni. A román közgondolkozás a nemzetet valóságnak tekinti, nem pedig fikciónak, diskurzus-elemnek vagy kellemetlen fölöttes énnek, ebből következően a Nyugatról hazatoloncolt kódis ugyanúgy „a mieink” közül való, mint Eliade, legfennebb szégyenkeznek miatta, de nem mindig. Nem kell azért a román nemzeti szolidaritást túlértékelni, de néha megajándékozzák az erdélyi magyart azzal, amit Pesten sokszor megtagadnak tőle: a tieid ’56-ban… Tud a román nyelv valamit a nemzet határok fölötti egységéről, mert ez annyira evidens neki. Igen, ők az enyéim, ha ott lettem volna, én is fellázadok. Winnetou nem alkuszik.

Életem első és talán legkomolyabb politikai vitáját néhány nappal Brezsnyev halála után folytattam. Ha ez a pacák meghalhatott, mondta a barátom, akkor a rendszer biztosan össze fog omlani, hogy utána mi lesz, azt a nagyapám summázta: káosz. Mi azon vitatkoztunk, hogy a rendőrállam vagy az anarchia jobb-e? Én az anarchia mellett érveltem, a barátom azóta rendőr lett, már alezredes… (A múltkor figyelmen kívül hagytam egy behajtani tilos táblát, rendőrautó szegődött a nyomomba, száz méter után feladtam a menekülést, biciklivel ennyi épp elég. Tilos ebbe az utcába behajtani, mondta a rendőr komoran, és én visszakérdeztem, önök akkor miért hajtottak be? Ezen a rendőr is meglepődött, intett, hogy menjek tovább, ő pedig visszatolatott. Mit kaptam volna egy ilyen kérdésért ’89 előtt?) Amikor a hatóság minden további nélkül laposra verheti az embert, akkor nincs már amitől félni, mondtam akkoriban. Tévedtem, csak az nem fél a haláltól, akinek nincs fantáziája, mondja Pascal. És néha azok sem félnek a haláltól, akiknek van fantáziájuk. Fantázia és bátorság nélkül nincs zendülés, lázadás, forradalom. Nem azért jön el, mert arra készülünk, de ha nem készülünk rá, sosem fog eljönni.

Voltak emberek, akik ötven éven át arra készültek, hogy majd egyszer megbukik a rendszer. Túl sokat egy bukástól nem szabad várni, de nagyon sokan csak a bukásban reménykedhettek. Lehetséges-e olyan politikai ideológia, amelyik számol a saját csődjével? Lehet-e úgy a hatalom pártján állni, hogy esetleg nincs igazam? És lehet-e úgy gondolkozni, hogy az ember nem kételkedik? Ezek módszertani, nem pedig morális kérdések. ’56 után Magyarországon morális kérdések már nincsenek. A társadalom egyszer és mindenkorra kibékült a helyzetével, ezután mindig ki fog békülni, néhány író pofázik, de ők nem számítanak. Több forradalom nincs. Úgy jött el a jó világ (nem tökéletes, de alapjában véve jó – ez itt az irónia helye), hogy még csak egy tömegverekedés sem volt érte. A legsikeresebb magyar államforma a puha diktatúra volt. A filozófusok elébe mentek az eszme bukásának, az írók pofáznak, mint mindig, a nép zabál és gyűlölködik. Aki a hatalom pártján áll, annak sosincs igaza. ’89 decembere óta minden politikai rendszerről azt gondolom, amit a nagyapám az időjárásról. Abból kell megélnem, amit dolgozom, avagy az élet fontos kérdései függetlenek az aktuális politikai rendszertől. ’89 előtt azt gondoltam, hogy a hatalom hazudik, és az ellenzék igazat mond – tévedtem, most azt gondolom, hogy mindenki hazudik, de jó volna tévedni megint. Ám lehet-e hazudni, ha nincsenek többé morális kérdések? Vagy már csak igazat nem lehet mondani többé?

Sokáig azt gondoltam, hogy Erdélyben a szocializmus a román államhatalom csinálmánya, és kimondottan arra szolgál, hogy a magyarságot felszámolja, mert a román államhatalom ezen elég sokat dolgozott – most épp cigarettaszünet van –, de azt is hozzá kell tenni, hogy jó partnerei voltunk. Ai voştri, ahogy a román mondja. Egy frászt a mieink! – mondanák erre Pesten. Pedig ők is a mieink. Vagy ha lepaktáltak az ellenséggel, már nem? Ez se morális kérdés, hanem csak önismereti. Van egy korszak a hatvanas években, amikor a Székelyföldön a lányok egész nagy számban mennek rendőrhöz, katonatiszthez meg szekushoz feleségül, pedig a legtöbb családban úgy gondolták, hogy: néger lehet, román nem… A jelenséget nem akarom értelmezni, de értem. A magyar nő a román férfiak között ugyanúgy fogalom, akár a német regényekben, csak pozitív értékjelentéssel, kivált ha szőke. Viszont a román hadseregben vagy a rendőrségen a legaljasabb tisztek és tisztesek mindig a magyarok közül kerültek ki. Ez is csak önismereti kérdés: ai voştri. Nem azért lettünk ilyenek, mert a k. k. k.-k ránk telepedtek, hanem azért telepedhettek ránk, mert ilyenek voltunk, és még így is kellett néhány orosz hadosztály. Szóval a tieitek megmutatták a világnak, hogy a Birodalom bukásra van ítélve, mondta a román ismerősöm. Nem, az enyéim megmutatták, hogy a legnyomorultabb nép is nemet mondhat a Birodalomnak, válaszoltam.

És már nem érdekel, hogy mit szólt ehhez a világ, Camus nekem épp elég. Mert nem tudom, hogy mi lett volna velem, ha ’89-ben kivezényelnek a tüntetők ellen, de ’56-ban egész biztosan a mieinkkel tartottam, a többi irodalom, mon ami, mon frere, Winnetou.