[Látó – 2009. május]

Mennyit kerestél s hitted,  találtál is barátot,
benne olyan világ,  amely a te világod,
kerek egész, világod  hitelesebb világa,
tüze lobog, mégis       tárgyilagos a lángja,
szeret, de nem hazug,  nem hízeleg legyintve,
nem mar beléd, miközben  szemforgat a szelídje,
nem mindegy neki, hol, mért  vacog a lelked éppen,
világod és világa         beszélget a szivében.

De olyat is találtál,  aki nem űz megértést,
nem gyakorol kegyelmet,   elkergeti a féltést,
törékeny lelkedet kajánul   meg sem is parittyázza,
úgy elvakítja tövig  rágó sznobériája.
Most ezt kell mondjam, pajti!  hallanád, mintha szólna,
és véleményivel         vadul kilovagolna
vagy inkább kúszna-mászna,  hízelgőn sündörögne
a híresek után         a hírbe, az örökbe.

Vitatkoztál velük? Tán  szánakoztál rajtuk?
Ne tedd, hiába úgyis:  rég nem övék az arcuk,
csak másolata másnak,  a divat szkennelése,
ha megvárták, hogy jöjjön  s nem mentek ők elébe.
Hogy szíved majd kiugrott,  ez ne zavarjon téged,
keresd tovább a ködben  önnön személyiséged,
és tartsd meg azt a párat,   akikben megtalálod,
akik nem árva árnyak,  hanem igaz barátok.