[2022. január]

– Nekem még jár egy szerelem!
– Jól van, menj haza, eleget ittál!
– Józan vagyok, és ma ötvenéves, újabban ez az új negyven, nem?
– Persze.
A csapos az elmúlt húsz év során már annyi ilyet hallott, tudta, nem kell ellenkezni, csak meghallgatni ezeket a nyomorultakat. Törölgette a sörfoltos pultot, aztán elkezdte felpakolni a székeket. Fáradt volt, ma különösen nagy volt a forgalom. Lehúzta a rácsot, de az ajtót még nyitva hagyta, amíg gépiesen felmosta a kocsma kövét. Az a mondat valahogy beléragadt.
– És nekem, nekem is járna? – mondta ki hangosan.
Megzörgették a rácsot. Hátra sem nézve dühödten szólt.
– Zárva vagyunk!
– Igen, látom, de nagyon kérem, adjon egy konyakot!
Megfordult, és valami durvábbat akart mondani, de visszanyelte. Egy semmi kis nő állt az utcán, mint egy veréb, olyan.
– Van pénzem.
Remegett a rácson átdugott papírpénz.
Nem nézett ki elvonástól reszkető alkoholistának.
– Kérem! – szinte könyörgött.
A férfinak nem volt sietős a hazamenés. Az üres lakásában nem várta senki. Nem látta még soha errefelé ezt a nőt, pedig remek volt az arcmemóriája. Felébredt benne a kíváncsiság. Csak éppen annyira húzta fel a rácsot, hogy a nő meghajolva elférjen alatta, majd töltött neki, és letette a pultra a poharat.
A nő még mindig az ajtóban állt, csak a szeme cikázott, mintha felmérné a helyiséget.
– Tessék. Meghívom rá.
A késői vendég csukott szemmel, a fejét hátravetve, mint egy keserű, de kötelező orvosságot döntötte magába a konyakot. Hirtelen fuldokolva köhögni kezdett, a férfi lapogatni kezdte a hátát, akár egy mohó gyereknek, aki félrenyel.
– Vegye le rólam a kezét, és nem kell ingyen ital! – lecsapva a pénzt, rángatni kezdte a rácsot.
– Csak segíteni akartam magának – szabadkozott a csapos.
– Mind ezt mondják, hogy segítenek, de még magukon sem tudnak.
Nézte a különböző véraláfutásokat a nő arcán. Pontosan látta a foltok színéből, hogy ezt a nőt rendszeresen verhették. Mit is mondjon? Hogy menjen haza?
– Van hová mennie? – talált rá a megfelelő kérdésre.
Csak ne sírjon, mert azt nem bírja, a részegek önsajnálattal teli könnyei nem hatottak rá. Ezek a hangtalan, legördülő cseppek szánalmat keltettek benne.
– Na, üljön le, főzök egy kávét, van még egy süti, kéri?
Gondoskodni akart erről a szinte gyereklánynak látszó utolsó látogatójáról.
A nő óvatosan leereszkedett egy székre, pont a La strada plakátja alá, mohón, kézzel tömte magába az állott tortát. Ahogy lenyalta csokis ujjait, elmosolyodott. A férfin a fejétől végig a gerincén mintha áram futna végig, ágyéka megfeszült, azt kívánta, ez a mosoly örökké tartson.
– Hogy hívják?
– Jázmin.
– Engem Pierónak hív mindenki. Azt mondják, olyan mókásan szomorú a képem.
Leült a nővel szemben. Felé nyújtotta a tenyerét, remélve, a bemutatkozás okán magánál tarthatja annak tövig rágott körmű, ragacsos kezét.
– Tényleg olyan – bólogatott a nő, de nem viszonozta a mozdulatot.
A férfi érezte, ez az a perc, amiről azt szeretné, ne múljon el.
Hatalmas csattanással felrántotta egy robusztus, egyenruhás alak a rácsot. Két lépéssel a nő mellett termett, aki nyakát behúzva, próbált még kisebbnek látszani. Megragadta a karját, felemelte a székről, és az arcába hajolva sziszegte.
– Úgy, szóval már kocsmázol is!
– Ne bántsa! – akart a kocsmáros közbelépni.
– Kussoljál! Mit avatkozol bele?!
– Nem nagy dicsőség egy nőt megverni – próbálta jobb belátásra bírni az egyenruhást.
– Mit tudsz te! Majd ha téged is kifoszt a feleséged, akkor dumálj!
– A családon belüli erőszak is bűntett – dobta vissza a szavakat a csapos.
– És a gyilkossági kísérlet? Ki se néznéd belőle, ugye! Na, indulás! – lökdöste ki az ajtón az asszonyát.
A férfi még látta, ahogy a nő ajkai köszönömöt formálnak.
Kevés ember jár az örömét megosztani ide. Mint az orvosoknak, az ő szívét is kéreggel vonták be a tragédiák, de most meztelennek érezte. Az a mosoly és az a semmi kis nő, tudta, több ilyen érzés már nem lesz.
Bezárta az ajtót, és kitette a ZÁRVA táblát.