[BukarestLátó – 2009. április]

Regényrészlet A város című fejezetből

14. A saját felhőm közepében ültem, és néztem kifelé belőle; igazából semmit nem kerestem, mintha áttetsző gőzben ültem volna, lassan csordogáltak a napok, egyik a másik után, és én alig léptem ki a házból. Zenobia szinte sohasem volt otthon, azt mondogatta folyton, hogy neki is dolgoznia kell. Az éjszaka sehogy sem akart véget érni, és mindig ugyanazok a farkasok üvöltöttek, mindig ugyanazok a csillagok világítottak.
Egyik nap, már estefelé, Zenobia győzködni kezdett, hogy menjek ki egy kicsit a friss levegőre sétálni, „sápadt vagy nagyon", mondta, „menj a boltba, hozzál sárga itatóspapírt, vagy amit akarsz".

Elindultam, teljesen felhős lett az ég. Volt a közelben egy kisebb papírüzlet, és Zenobia néhány utca nevét is említette: azokon kellett volna mennem, és nem másfelé – ha letérek róluk, tudtam, másvalami mozdult volna meg.

Jól ismert utcákon mentem végig, mintha ködön át láttam volna a fehér arcú és zöld arcú embereket, volt ott néhány ház is, valaki lekiáltott egy ablakból: „Ioanaaa!", egy nő kiejtett a kezéből néhány pénzdarabot, ahogy elhaladtam mellette, megcsörrentek a földön, s a nő hajladozni kezdett, hogy felszedje őket az aszfaltról. Én mentem tovább sárga itatóspapírt venni, vagy amit akartam.

Aztán, anélkül, hogy bármi okom lett volna rá, letértem az útról; cseperegni kezdett, egy felhő megrázta magát, baloldalt a Palade utcát láttam, egy kicsi és csendes utcát. Fölötte az ég olyannak tűnt, mint egy hatalmas sátor, amelyiket kék bolygókkal tapétáztak ki, a bolygók nyugodtan lebegtek a láthatár egyik végétől a másikig, lehetetlen, hogy ott is essen az eső, gondoltam; olyan volt, mintha egy temető sétányán haladnék előre, és a maradék gyengeségem mintha azt kérdezte volna, miért tértem le az útról, s mit keresek egy temető sétányán.
Évekkel korábban azon az utcán jártam iskolába. Útközben sokszor kinyújtottam a nyelvem, ha szembejött valaki, ha egy sántával találkoztam, elejébe vágtam, és látványosan sántítani kezdtem; most pedig, alig tettem néhány lépést az utcán, máris felbukkant a másik vége felől egyik barátom, már távolról intett, mintha egy előre megbeszélt találkára érkezett volna.

A barátom, akinek nem tudtam a nevét, és valószínűleg sohasem fogom megtudni, elég magas fiú volt, inkább szőke, mint barna. Úgy tűnt nekem, mindig fehér, kitűrt gallérú ingeket hord, és akárki azt mondta volna róla, hogy jóképű. Legelőször az Északi Pályaudvaron találkoztam vele, valamivel azelőtt, hogy a lápvidékre költöztem volna. A másodosztályú váróteremben ültem, egy padon, anélkül, hogy a leghalványabb fogalmam lett volna arról, mit keresek ott, mindenesetre nem akartam elutazni sehová, csak egyszerűen vártam, nagy nyüzsgés volt ott, néhány száz ember…

A tömeg fölött átnézve láttam meg őt, a terem másik végében, mintha ő is keresett volna valakit a tekintetével; ahogy meglátott, felemelte a kezét, épp a küszöbről nézett vissza, és intett nekem; én is felemeltem a kezem, őt kerestem; felém jött, megöleltük egymást, mellém ült a padra, néhány órán át beszélgettünk, azt mondta, valamiféle mérésekkel foglalkozik (földeket, utakat mér vagy valami efféléket, nem nagyon értettem), én is elmondtam neki magamról néhány újdonságot, mindketten biztosak voltunk benne, hogy ezer éve ismerjük egymást, ő a nevemen szólított (persze valami akármilyen néven, azt hiszem, Scarlatnak hívott, én meg nem javítottam ki, semmi jelentősége nem volt), és csak amikor felállt és elment, jöttem rá, hogy akkor láttam először, és elfelejtettem megkérdezni, hogy hívják.

Most, a Palade utcában név nélküli barátom kezet nyújtott, és rögtön azzal kezdte:
– Vártalak a temetőnél.
– A temetőnél? Mit kerestem volna én a temetőnél? – mondtam csodálkozva.
Egy pillanatig fürkészően rám nézett, aztán azt mondta:
– Hát a temetés miatt; meghalt Constantin.
Kezet nyújtott újra sietve, aztán elment; esni kezdett az eső a Palade utcán, nem tudtam rákérdezni, honnan ismerte Constantint, vagy hogy honnan tudta, hogy én is ismertem, semmi jelentősége nem volt, mentem tovább sárga itatóspapírt venni, vagy amit akartam.

Amikor hazaértem, elmeséltem Zenobiának, hogy s mint tértem le az útról, és hogy mi történt velem, egyébként minden este elmeséltem neki, mivel telt a napom, felidézve szokásos ingázásaimat a gőg nyomorúsága és a szerénység önző volta között; ő általában semmit nem mondott ilyenkor, saját magamnak kellett a történet végére érnem, aznap este is hallgatott, de mivel ott volt mellettem, köreinkben minden tisztának tűnt.

15. Nagyon nehezemre esik Zenobiát a valóság keretei között elhelyezni, nem mintha nem akarnám, de túl sokszor tapasztalom, hogy a szavak csak elhomályosítják azt, amit mondani akarnak; ha valami vacak festéket kennék a sápadt arcbőrére, akkor sem sikerülne semmit láthatóvá tenni abból a törékenységből, ami belül van; ráadásul ő szinte egész nap mormog valamit az orra alatt (már gyermekkorában is ezt csinálta, amíg a rongybabáival játszott), magában beszél, és olyan lassan csinál mindent, hogy az elképesztő; ráadásul egyszerre nagyon kemény és nagyon szelíd.

16. Zenobia számára semmi sem jelentéktelen vagy megszokott; ebből a szempontból olyan, mint egy nagyítóüveg, amelyikben a világ új méretekre tesz szert, nagyon természetesen és teljesen magától, lassan, anélkül, hogy lenni próbálna; ha rajta át nézem, a napfogyatkozások is eltűnnek egy olyan derű hatására, amelyik mindent magába szippant; később valamilyen egyszerű szó, amelyet egészen köznapi teendőkkel kapcsolatban ejt ki a száján, olyan helyeken hozza őket újra létre, ahol senki sem hinné, hogy lehetségesek.

Mindezenközben szófogadó és naiv kislánynak tűnik; van viszont, hogy teljesen megmakacsolja magát, csak annyit mond, hogy nem és nem; ilyenkor minden érvem hiábavaló, és el kell telnie egy kis időnek, amíg rádöbbenek, hogy az ellenkezése annak volt tulajdonítható, hogy épp »időlegesen elhagytam a köreinket«, ahogy ő mondaná. Az ilyen pillanatok persze nagyon elkeserítenének, ha nem tartalmaznák annak vigasztaló tudatát, hogy ő volt az, aki engem, és éppen engem választott.
Zenobia igazából mindig azt mondja, hogy nagyon fontos mindaz, amit teszek, és mindig elkeseredik, ha nem bízom magamban; biztos abban, hogy az utam mindig megköveteli tőlem, hogy ne térjek le róla; és az, ami felé tartok, az út minden pillanatában ott van körülöttem, akkor is, ha néha elfelejtem, vagy nem veszek tudomást róla.

17. Megszégyenített, hogy milyen szegényesre és milyen profánra sikerült az, ahogyan leírtam Zenobiát. Ezért néhány napig egyetlen sort sem írtam; mégiscsak tudnom kellett volna előre, hogy egy olyan területet mázolok össze, amelyik az alkatom és foglalatosságaim következtében legfeljebb, halvány hozzávetőlegességgel, csak azon a módon jeleníthető meg, amit költheménynek szoktam nevezni; nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy másképp a leírás vágya olyan szövegeket hoz létre, amelyeknek kézműves naivitása csak egyetlen pozitívumot eredményezhet: hogy kívül helyez engem az irodalom terepén…

18. Mielőtt a lápvidékre költöztem volna, gyakran indultam hosszú sétákra, anélkül, hogy pontos célja lett volna a sétáimnak. Valamiféle nehezen körülírható késztetés jelezte mindig azt a pillanatot, amikor útnak kellett indulnom. Olyankor felültem az első vonatra, mindegy volt, melyik irányba megy, vagy az első autóbuszjáratra, és amikor tíz-tizenöt kilométernyire kerültem a várostól, gyalog indultam haza.

Nyáron, ha elfáradtam, vagy ha a nap már túlságosan égetett, állomásokon feküdtem le, vagy a fűben, akácfák alatt. Az ilyen utazások leggyakrabban régészeti ásatások vagy elhagyott homokbányák környékén végződtek. Szerettem figyelni a geológiai rétegeket, úgy olvastam őket, mint könyvek lapjait, figyeltem a régi csontokat is.

Télen, ha elhagyott utakon jártam, a szél korbácsolta az arcomat. Félig fagyott verebek szegődtek nyomomba, éles sivításokat hallattak félelmükben. Néhányat betettem a kabátom alá, nyugodtan ültek ott, amíg föl nem melegedtek egy kicsit, aztán kirepültek, s újra sivítozni kezdtek, másoknak adva át a helyüket.

Ezek a séták jutottak eszembe akkor is, amikor Zenobiával Mariánál laktunk; amikor megéreztem a késztetést, szóltam Zenobiának, hogy mennem kell, nem tudom, hová; éjfél felé járt az idő, ő valami ennivalót pakolt be Maria egyik sportzsákjába számomra, egy pakli dohányt, egy doboz gyufát és egy kisebbfajta, festékfoltos spaklit.

Az állomáson az első vonat a Bărăgan felé indult. Menettérti jegyet vettem odáig, ameddig a zsebemben zörgő pénz engedte, nem tudom már, pontosan melyik állomásig, aztán felültem egy harmadosztályú kocsiba.

Az utasok kevesen voltak, és suttogva beszéltek, mintha nem akarták volna megzavarni az éjszakát. Összekucorodva feküdtem az egyik ülésen, és vártam, hogy megérezzem, meddig kell még utaznom. Szinte egy óra telt el, amíg bizonyossá vált bennem, hogy le kell szállnom.

Egyszerű megálló volt, nem tudtam kiolvasni a nevét. Egyetlen deszkabódé volt a megállóban, füstös, félig kialudt lámpa lógott az oldalán. A vonat csak néhány pillanatra állt meg, alig tudtam leugrani róla.

Megkocogtattam a bódé ablakát, valaki odabentről suttogva szólt ki: „mit akarsz?", ugyancsak suttogva kérdeztem meg, merre van a falu, nem kérdeztem a nevét, mert nem tudtam, s a hang a bódéból azt mondta: „menj csak előre, mert odavisz az út". Tényleg kivehető volt valamennyire egy út a bódé mellett, elindultam rajta, ritkásan nőtt fák alatt, aztán letértem róla, s átvágtam néhány szántóföldön, apró szemű eső kezdett esni, egy másik útról, amelyik épp úgy lehetett nagyon közel is, és nagyon távol is, suttogó hangokat hallottam, emberek hajtották a teheneiket, szekerek nyikorogtak; nedves sötétség volt, rátaláltam egy ösvényre, és tudtam, hogy azon kell továbbmennem, egy falu szűk utcáin haladtam, nagyon hosszasan; a zsákomat a kezemben tartva vakon csapkodtam jobbra meg balra, hogy védjem magam; soha nem támadott még rám annyi csendes és mégis dühödt kutya, belemélyesztették fogukat a zsákomba, egyikük olyan erősen tartotta a fogai között, hogy kutyástól forgattam a zsákot a levegőben sokáig, amíg el nem eresztette, biztos voltam benne, hogy az emberek figyelnek a sötét házak ablakaiból, úgy tűnt, a suttogásukat is hallom, de senki nem jött ki az utcára, hogy elkergesse a falkát.

A falu végén megálltam, hogy kifújjam magam, a kutyák végre elmaradoztak mögöttem, csak a fojtott morgásuk hallatszott; átvágtam egy felszántott föld közepén, és megálltam néhány akácfa közelében. Tudtam, hogy ott van a hely: egy gödör, afféle mély, de nem túl hosszú sánc. Beugrottam a gödörbe, összegömbölyödtem az alján, izzadt voltam, a szitáló eső pedig teljesen átáztatta a ruhámat is. Ragadt le a szemem az álmosságtól és fáradtságtól.

Egy idő után kiderült az ég; egy-egy pillanatra megrázkódtam és felfelé néztem, a csillagok meg-megvillantak, s mintha ide-oda ugráltak volna, az egész égbolt csöndesen tekergőzött fejem fölött; tapogatóztam a gödör alján, amíg a kezembe nem akadt, amit kerestem, aztán elaludtam.

Mire felébredtem, teljesen megvirradt. Visszaindultam a megállóba. A kutyák lenyugodtak. Úgy mentem át a falun, hogy egyetlen embert se láttam közben, mintha mind meghaltak volna. A nedves ruhákat most felmelegítette a nap, és égették a bőröm. Újra megkocogtattam a deszkabódé ablakát. A lámpa valószínűleg magától aludt ki. Megkérdeztem, mikor megy a következő vonat Bukarest felé; a már ismerős hang azt suttogta, még várnom kell. A nap olyan volt, mint egy vörösessárga robbanás. Kicsit odébb húzódtam, volt ott is néhány akácfa, lefeküdtem az árnyékukban.

Otthon Zenobiának adtam azt a fénylő, mintegy háromezer évvel korábban csiszolt kőmedált, amelyiket neki találtam a sötét gödör mélyén; azt mondja, az a fekete kő mindig is az övé volt, és még ma is viseli néha a nyakában, egy vékony szíjra erősítve.

Balázs Imre József fordítása

Gellu Naum 1915-ben született, és 2001-ben halt meg. A szürrealizmus legszínvonalasabb román képviselője volt, Európában az utolsó. Verset és prózát is írt; Zenobia című regénye a Cartea Românească kiadónál jelent meg 1985-ben. (D. P.)