Hányingerem van. Van ennek ösztönző verziója is, de ez most inkább a szubverzív. Ha elég erős keleti szél fúj, akkor könnyebb. De ritkán fúj onnan.

Az ablakom délre néz. Szemben kétszáz méterre domboldal, erdő, balra kis tó. Ha esik az eső, egy csermely vízeséssé duzzadva zuhan bele. Fess hely. Ám itt a pokol, amely dübörög, és ontja a bűzt.

A volt téglagyár hosszan elnyúló csarnoka. Néhány éve még állt karcsú kéménye is; lebontották, leomlott vagy ellopták, mindenesetre egyik napról a másikra eltűnt. Egy ideig kávépörkölőként működött, akkor naivan arra vártam, hogy hamarosan a kávézót is megnyitják, később egy kortárs képtárat is berendeznek, olyan Hamburger Bahnhof-szerűen. Följebb egyetemet kezdtek építeni, de úgy tűnik, leálltak. Most ez a műanyaghordó-gyár uralja a környéket. És egyre terebélyesedik, dagad. Azt is mondhatnám, a gyarapodás daganata telepedett ránk.
Annak idején ide gyűjtötték a zsidókat, mielőtt elindult volna a transzport velük. Érdekes, hogy erre a célra többnyire téglagyárakat szemeltek ki. Adekvát helyszín az emberégetés előjátékához.

Mesélik, akiket ide hoztak, nem voltak igazi zsidók, csak felvették a vallást. Erdélyi szombatosok. Péchi Simon követői. Mózes-vallásúak. Zsidó magyarok. Székely óhitűek. A visszacsatolás utáni magyar kormánynak úgy hiányoztak, mint púp a hátáról. Szegény Degré Alajos, az igazságügy minisztériumi biztosa komoly gondban volt. Most akkor vonatkozik rájuk a zsidótörvény vagy nem? Elindult a bürokratikus oknyomozás. De az események kereke gyorsabban forgott az igazságénál.

Mesélik, az állomásra vezető úton is győzködték őket, hiszen ők nem is zsidók, mit mártíromkodnak. Nem tudták, mi vár rájuk? Akkoriban még csupa virág nyílott az utca két oldalán, tömött barna fürtökben bimbóztak az akácfák, a kertekben virágoztak a cseresznyék. Ott vonult a menet, a virágok között.

A berliniek emlékhelyet csinálnának itt. A csarnokban fotók, ismertetők, videokabinok, emléktárgyak. Kint az udvaron sétány, fák, padok, hogy le lehessen ülni, és elmélkedni. Elmélkedni arról, hogy kik vagyunk. Hogy milyenek vagyunk. Elképzelni sorsokat. Ki miért tette? Miért hagyta? Elképzelni egy férfit, aki még csak vallásos sem volt, de szeretett egy asszonyt, őt követte. Vagy megcsalták, és torkig lett az élettel. Vagy csak sodródott. Hagyta, hogy a lábai vigyék. Vagy nem a lábuknak, hanem a hitüknek engedelmeskedtek. Hittek a sorsuk értelmében. Nem tudom. Lehet, hogy minden másképp volt.

Zsidó Vértanúk utca, itt lakom én, és szomszédomban az éjcsinapcsi gyár. A lakóteleptől húsz méterre. Ablakom alatt. Úgy zakatol, mint a marhavagonok. Úgy dübörög, mint a krematóriumok. Éjjel-nappal, szombat-vasárnap is, megállás nélkül. A szaga édeskés, hányingert keltő. Nem tudom kinyitni az ablakot. De ha nem volna a szag, itt a zaj. Becsukom az ablakot: marad az alattomos, tompa dübörgés. Az talán még rosszabb, mert mint a mikrohullámú sütő: a velőt égeti.

Mit akarok? A bűz, a zaj a gyár attribútuma, hozzá tartozik. Legfeljebb azt mondhatom: hozzám viszont nem.

Csakhogy hozzám is. Mellém épült, mellettem indult be, a szemem láttára. Nyelem a hányingeremet, tömöm a viaszt a fülembe (de az legalább méhviasz, természetes), forralok véres bosszúkat. Die Hard, avagy Drágán add az életed!, főszerepben Bruce Willis. Nem ismer könyörületet. Ha felbosszantják, vérengző fenevaddá válik. Egy trotillal megpakolt kamiont vezet a gyárnak. Minden felrobban, csend lesz.

Igen, mégiscsak valamilyen emlékhely ez így is. Mert nem érzem magamhoz tartozónak, és mégis hozzám tartozik. Mint a legrosszabb tulajdonságaim.

Ui. 1. Az akácfákat kivágták. A virágok helyén kérges sár. Az út jobb oldalán betonfal, bal oldalon, a gyárral szemben öregotthon. Esténként látom, hogy a földszinti teremben vigyázzban fekszenek az öregek, leszorított karral. Mit tehetnének, várják a halált e dübörgő pokol közelében.

Ui. 2. Van ebben a városban rendes holokauszt-emlékmű. Véres viták voltak, hogy mi kerüljön a talapzatára. Hogy ki volt a bűnös. Hogy oda kell-e írni. És odaírták, mert azt hitték, ezzel lerakják vállukról a felelősséget. És közben ott van nem messze tőle, a színház előtt, a néhány éve újraburkolt téren egy betonlap, és abban szépen, aprólékos gonddal, mozaikkavicsokból kirakva egy tenyérnyi horogkereszt. Már néhány éve ott van. A színház bejáratától húsz lépésre jobbra, két óra irányában.