A falon túli város

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol városokról megírt szövegek (prózai mű, vers, esszé, színdarab) alapján kellene eldöntenünk, hol akarunk élni. A városok versenyre kelhetnének a legjobb írókért, hogy saját magukról a lehető legjobb szöveget írassák. 

Na de mit jelent a legjobb szöveg? Mert a megrendelés mindig gyanús, mi van, ha az írót lefizették, mi van, ha letartóztatják, ha megírja az igazat, ésatöbbi. 

És mi garantálja egyáltalán azt, hogy jó szöveg születik meg? 

Ráadásul mi van akkor, ha a város már egyáltalán nem akarja, hogy emberek költözzenek belé. Sőt, egyenesen azt akarja, hogy el, innen el, messzire, idegen városokba, ürüljön ki a város, lakói költözzenek el, külföldre, óceánon túlra, mindenen túlra, ne legyenek többé itthon.

Elárulom, az ilyen város sem szűnik meg létezni, ha szavakból, mondatokból, bekezdésekből, szövegekből épül fel.

Most, amikor heves viták lángolnak fel egy erdélyi városban egy köztéri szobor kapcsán, mindenről beszélnek, csak arról nem, hogy egy szobor sosem önmagában, hanem azzal a térrel együtt érvényes, amibe belefoglaltatik - szóval most mindennél fontosabb  szavakból megépíteni a saját városunkat. 

A saját város szavakból összerakott tér. 

A tér mindig szavakból áll.  

Szavakban lakunk, nem épületekben. Pontosabban olyan épületekben, amelyek szavakból, mondatokból, bekezdésekből állanak. 

Saját városok születtek a VárosLátóban.

Ármeán Otilíának nem szövege van ebben a számban, hanem saját városa. Nem mindennapi ez a város.

Úgy hívják, hogy Medgyes, de persze a név az mindig mást is jelent, eltakar valamit.

Az én Medgyesem, írja szerzőnk. És milyen ez az én-Medgyesem nevű város? Hatodik emeltről kinyíló Kárpátok látványa tiszta időben. A hatodikról nem a belváros felé látni Ármeán Otilia városában, hanem kifelé. Látni, ahogy a domboldal benépesedik házakkal, mintha az elköltözéseket, a továbbállásokat ábrázolná. De látszik, nagyon látszik a gyerekkor is. Nézni lehet. 

A saját város mindig emlék. A gyerek, aki eltéved, és akit visszavisznek. Időhurkokba keveredő lakója ő a saját városnak. 

Ármeán Otilia városa După zid város - a falakon túli város. És ez nem csak a szerzőről, hanem a Medgyesnek hívott városról is sokat elárul. Nem a falakon belülre vágyódó  tekintet az övé, hanem a falakon túli világban pillantja meg önmagát. Egy város akkor épülhet meg szavakból és mondatokból, ha létezik ez a túl és átlátó perspektíva, ahonnan van perspektíva rálátni tiszta és zavaros időben a falakon túlra. Valamiféle szabadságra, mondja szerzőnk, de nem ezekkel a szavakkal.

Hazaáruló az, aki így tesz? Kié a haza, és kié az árulás?  

És ez a... líraiság. Valami jelző kellene elé, valamiféle líraiság. De inkább idézek: “Mennem kell, mondod. Átutazóban vagyok itt én is. Medgyesinek látsz, de most, hogy írok Medgyesről, tudom leginkább, hogy nem vagyok az. Persze, sokat néztem Medgyest, és azért ez valami.”

Gratulálok Ármeán Otíliának!