Székely Csaba Jackovics-díjához

Történelmi dráma, ami kortárs. Kortárs dráma, ami történelmi. Dráma az eltűnésről, vagy a majdnem eltűnésről, dráma a megmaradásról, ezekről az elcsépelt, az elmúlt száz esztendő elkoptatott frázisairól. Mégis élvezhetően, más fénytörésben, ha úgy tetszik a jelen felől megírva. Történelmi kortárs dráma tehát. Vagy inkább kortárs történelmi dráma?

Ami bizonyossággal állítható: kortárs drámának színpadon a helye. Nem is tudom már úgy olvasni Az igazság gyertyáit, hogy a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadása ne jelenjen meg szüntelen előttem a papíron és a szavakon túl. Mert a kortárs drámák színpadot követelnek, sok-sok kallódó darab rendezőt, színpadot keres. A megmaradásnak, a majdnem megmaradásnak ez is egyik követelménye volna, mielőtt még végleg kihal, eltűnik a drámaírónak nevezett emberfajta.

A bözödújfalusi zsidózók történetét úgy kezdjük olvasni, avagy színházban nézni, hogy tudjuk a történet végét. Nincsen meglepetés, nincsen optimistábbra írt jövő, még csak nem is elkeserítőbb a végkifejlet annál, amit ismerünk. Egyszerűen olyan, amilyennek tudtuk. Mégis, a Székely Csaba drámájában elismétlődő történelem, a történet újramondása szükséges. Szükséges és fontos, mert nem lehet elégszer elismételni, mennyire törékeny az az egyensúly, amiről azt gondoljuk, örökké tarthat és békének, háborítatlanságnak csúfoljuk. Gyanútlanságra márpedig semmi okunk nincs, a történelemnek az a szokása, hogy ismétli önmagát. Egyetlen ellenszere az ismétlésnek az ismétlés: önmaga tükre elé állítani, hogy önmagába visszaolvadva oldódjon föl. Ahogy a nevetés is föloldoz. Meg a sírás. Egyszerre nevetünk és sírunk, amikor Az igazság gyertyáit nézzük/olvassuk. A tükör tehát ezekből van: a sírásból és a nevetésből. Tragédia és komédia. Színház a javából – ez Székely Csaba. Köszönjük neki! És persze köszönet illeti Jackovics Tamást, aki jelen díjat felajánlotta, és a kortárs dráma támogatásával tesz azért, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül lehessen arra gondolni: érdemes még drámát írni kies hazánkban.   

(Fotó: Bereczky Sándor)